Szabadulás Mount Hagenből

Pápua Új-Guinea hegyvidéki részeinek meglehetősen eseménydús és néha már sokkoló napjai után ismét repülnöm kellett, közúton ugyanis nem lehet megközelíteni az északnyugati partvidék álmos városkáját, Wewakot. A forgalmasnak nem igazán mondható reptér nagyjából akkora, mint egy kisebb méretű alföldi városunk buszpályaudvara és mivel csupán néhány kilométerre fekszik a belvárostól, ezért gondoltam gyalog elindulok a kinézett szállás felé. Két perc után aztán megállt mellettem egy sötétített üveges Toyota Land Cruiser (minden második autó ilyen, szóval eddig semmi meglepő nincs a dologban) és kiszólt belőle egy tag:

– Hát te miért gyalogolsz itt a tűző napon barátom?
– Megyek a szállásomra, a térkép szerint csak 3 kilométer.
– Pattanj be, elviszlek!

És bár a szüleim nekem is a lelkemre kötötték, hogy ne szálljak be idegen kocsikba (különösen ha Pápua Új-Guineában járok), mégiscsak beszálltam, és mint kiderült nem is tettem olyan rosszul. Wilson egy 40-es figura, inkább afrikai törzsfőnöknek kinéző tökéletes angolsággal beszélő fekete jóember, az a tipikus vállalkozó fajta, aki csak annyit mondott amikor megkérdeztem mivel foglalkozik, hogy „doing my little buisness”. Jobbnak láttam ezt nem firtatni, de mire a beszélgetés végére értünk már meg is érkeztünk a kinézett vendégházhoz, amely azonban sajnos teli volt. Wilson azonban nagylelkűen, előre kihangsúlyozva, hogy ingyen, elvitt a városba és megnéztük kb. az összes szállást, ám az eredmény lesújtó volt. Vagy egyszerű hotelek 35-50 ezer forintos szobákkal, vagy lepukkant vendégházak 15 ezer forint körül. Mit tehettem volna, az egyik kevésbé rosszat választva 2 napra kivettem egy hálótermet ahol szerencsémre az egész szobában csak én voltam. A következő szállásom már szerencsére egy teljesen más kategória volt, sikerült ugyanis szobát kapni az általában telt házzal üzemelő SIL Guesthous-ban. A vendégházat üzemeltető amerikai házaspár rendkívül segítőkészen mesélt a SIL Pápua Új-Guineai tevékenységéről:

“Az SIL egy amerikai alapítású (1934) keresztény non-profit szervezet, melynek célja a világ különböző országaiban csak kevesek által beszélt és ismert nyelvek vizsgálata, dokumentációja, ezzel párhuzamosan pedig szintén fontos cél, hogy SIL munkája által a Biblia a világ összes létező nyelvén elérhetővé váljon. Mivel Pápua Új-Guineában több mint 800 féle helyi nyelvet beszélnek, értelemszerűen ez a feladat elképesztő nehézségekbe ütközik az országban. Mi 10 éve érkeztünk Wewak városába, ahol már előtte is éltek külföldi misszionáriusok és a mai napig nagy létszámban találjuk meg őket. Szerencsére az ország ezen része rendkívül békés és biztonságos, a helyiek kifejezetten segítőkészek és szerencsére a kutatómunkánk során sok önkéntessel tudunk együtt dolgozni a vidéki apró falvakban is.”

Az első wewaki délutánom alkalmával aztán én is hasonlókat tapasztaltam, felüdülés volt végre nyugodtan sétálgatni és fotózgatni a város dombokra épült Kreer Heights városrészében. A szépen rendben tartott igényes faházakból többször is behívtak az ott lakók, így a remek beszélgetésekkel és a helyi SP sör első megízlelésével töltött délután igazi felüdülés volt.

Az üdítő tengerpart, Wewak

Wewak egyébként a meseszép tengerpartjai, az esős évszakban híresen nagy hullámai, valamint az alig 3-4 órára található Sepik folyó miatt is fontos megálló az erre járó utazóknak. Pápua Új-Guinea és egész Ázsia egyik legnagyobb és legmisztikusabb folyója, a 1125 km-es Sepik és a körülötte lévő települések pont olyanok, mint ahogyan általában elképzeljük ezt a rejtélyes országot. Cölöpökre épült házak, mindenfelé csónakkal közlekedő emberek, szellemházak, lagúnák, fél Balaton méretű időszakos tavak, és alig néhány évtizede még teljes elzártság a külvilág elől. A beinduló turizmus aztán jelentős változást hozott a vidék életében, a szellemházak ma már leginkább a turistáknak szólnak, és a világhírű Sepik parti faragások és kézműves termékek is ennek a közönségnek jelentenek értékes fogásokat. A több napos expedíciók melyekkel a Sepik akár több száz kilométeres szakaszait fel szokták fedezni sajnos aranyárban vannak, az egyedül utazóknak így rendesen a pénztárcájukba kell nyúlni ha meg akarják tapasztalni sokak szerint PNG egyik legizgalmasabb területét. Én sajnos a muníció fogytán nem vállalkozhattam e remeknek ígérkező túrára, ezért aztán a maradék 2 napban inkább a Bismarck-tenger habjai közé vetettem magam.

Muschu, álomsziget a káosz közepén

A Wewaktól alig fél óra hajóútra fekvő Muschu-szigetet minden erre tévedő lelkes utazónak bátran tudom ajánlani, hiszen kristálytiszta víz, korallzátonyok, karibi hangulatot árasztó belógó pálmafák és hihetetlen nyugodt atmoszféra várja a turistákat. Muschu fontos helyszín volt egyébként a második világháborúban, hiszen amíg Wewak városában Pápua Új-Guinea egyik legfontosabb japán katonai repülőtere volt, addig a szigeten ezt védendő egy szinte áthatolhatatlan védelmi vonalat építettek ki, hogy az erre járó ausztrál hajókat és repülőket még a célba érés előtt megsemmisítsék. A sűrű dzsungelben elképesztően jó álcázott légvédelmi ütegek hatalmas károkat okoztak az ausztrál hadseregnek, így a “Réz hadművelet” alkalmával 1945. április 11-én nyolc különleges egységben szolgáló kommandós érkezett a szigetre feltérképezvén a rejtett ágyúkat. A speciális egység kenujai partraszállás közben azonban felborultak, így a katonák fegyverei és a rádiók is a tengerbe estek, minimálisra csökkentve ezzel a túlélési esélyeiket. A partra sodródott fegyverekből a japán védelmi erők azonnal tudták, hogy partraszállás történt, így hajtóvadászat indult a szigeten lévő ausztrál egységek felkutatására A szigetet végül egy hősi katona hagyta csak el életben, Sapper Mick Dennis sokat látott kommandós, aki először átverekedte magát a japán csapatokon, kiúszott a nagyjából 3 km-re lévő szárazföldre, majd onnan átszökött a legközelebbi ausztrál bázisra. Információi később nagyon hasznosak voltak a védelmi vonal kiiktatásában, és az érdekesség, hogy a japánok két légvédelmi ágyúját a mai napig fel lehet keresni a dzsungelben.

George, a vendéglátó

A szigeten egyébként egy szálláslehetőség van, ez pedig George vendégháza amit könnyű megtalálni, hiszen George-ot itt mindenki ismeri. A szállás egyszerű, egy faviskóban található kis szoba egy matraccal és moszkitóhálóval, az itteni árakhoz képest pedig egészen üdítő, hogy George felesége Josephine már 2000 Ft körüli áron csodás fogásokat tálal eléd igény esetén. A hely tényleg idillikus, alig tudtam letenni a fényképezőt, hogy ne a türkizkék vizet, a 20 méteres pálmafákra mászó kölköket vagy épp mosolygó kislányokat fotózzam. Amikor megszomjaztam, akkor George vágott nekem egy frissen leszedett kókuszdiót, ezt pedig egymás után háromszor is megismételtük, míg a végére kedves vendéglátóm inkább elkérte a Canont, hogy megörökítse ahogy élvezettel szürcsölöm az éltető nedűt. A sajnos nagyon rövid itt töltött délutánom alatt még átsétáltam a szomszédos Sup falucskájába, majd egy könnyed fürdőzés után már készülődtünk is a vacsorához. Lefekvés előtt még jó alaposan megnéztük a szuper erős teliholdat amely itt is brutális fényében világított, így a fejlámpám nélkül is könnyedén visszataláltam a szobámhoz, de előtte még persze átbeszéltük az amerikai elnökválasztás minden apró tanulságát, hogy végül kellően elfáradva várjam a másnap kora hajnali indulást.

Másnap reggel fél 6 körül volt, az ébresztő ugyan még nem szólalt meg, de a hajnali hullámverés robajlása nem hagyott tovább aludni. A moszkitóháló alól kimászva már távolról megéreztem a friss kávé illatát, így gyorsan ment az ébredés is, 6 óra magasságában pedig már az utolsó zsák kókuszdiót is bepakoltuk az indulásra készen álló banáncsónakba. George, a vendéglátóm azonban óva intett az általában 30 perces hajóúttól, a tenger ugyanis viharos, így szinte biztos, hogy egyikünk se fog szárazon a partra érni.