Jordánia és Szíria az Arab Tavasz (2011) alatt – Wadi Rum és Petra

közel-kelet

Wadi Rum és Petra – Jordánia

A Wadi Rum faluba tartó buszról még a természetvédelmi terület bejárata előtt meglógunk, nyilván nem akarjuk kifizetni a drága belépőt, mikor mi ennél sokkal különlegesebb élményre készülünk: egy beduin faszinál fogunk couchsurfingelni. A csípős márciusi időben minden cuccunkkal a hátunkon visszasétálunk a főútra, hogy stoppal eljussunk a találkozó helyére, ahonnan dzsippel vagy teveháton – franc se tudja még melyik lesz – bevetjük magunkat Jordánia híres sivatagába.

Mikor aztán szállásadónk, Musa megérkezik egy jó öreg, nagyjából félmillió éves Toyotával, pár perccel később már az út nélküli homoktengeren száguldunk, be a földöntúli formájú homokkő hegyek közé. Az előbb, míg vártunk ebben az isten háta mögötti faluban éreztem először azt ittlétünk alatt, hogy ez kicsit félelmetes. Nagyon bámulnak minket és tényleg nagyon rosszak a körülmények, dől mindjárt az összes kalyiba bele a porba.

Aztán a Wadi Rum hihetetlen látványa teljesen kikapcsolja az agyam. A terepjáróval jó 20 perc után állunk meg, magas sziklák tövében, egy dűne oldalában lévő sátortábornál. Ma este itt fogunk aludni, hát nagyon kíváncsi leszek, ez hogyan fog elsülni mert így márciusban éjjel itt mínusz fokok is lehetnek. Kérdezzük Musát merre a budi, mondja hogy menjetek legalább a dűnén túl srácok, azért legyünk igényesek a környezetünkre. Ja, jogos, bocs már.

A délután hátralévő részét a terület felfedezésével töltjük, a színek a formák, a végtelen csend életre szóló élményt nyújtanak. Uzsonnánkat – joghurtot lepénnyel – egy ilyen kis barlangocskában toljuk be, mert itt nem ér minket a hirtelen feltámadt szél. Mászkálás közben feltűnik egy teve a borjával a buckák között, úgyhogy persze közel megyünk fotózni. Na vajon rátorzul-e Mátéra vagy sem? Túl nagy állat ez ahhoz, hogy pofátlankodjunk, úgyhogy inkább kikerüljük őket.

A naplemente még az eddiginél is durvább színekkel és árnyékokkal lep meg minket, úgyhogy boldog kisgyerekekként térünk vissza a sátorhoz, ahol két amerikai taggal és Musával lassan elkezdjük készíteni a közös vacsorát, csirke barbecue-t és teát, nyilván benn a sátorban, hogy a tüdőnk is füstölődjön kicsit. A tea olyan édes hogy megállna benne a kanál, ennek ellenére jól esik, mert könyörgöm egy beduin sátrában ülünk a sivatag közepén és épp az élet nagy problémáiról beszélünk, amik, mint kiderült pontosan ugyanazok Jordániában, Amerikában és Magyarországon is. Nekem itt ezekben a percekben volt meg az egyik legfontosabb megvilágosodásom az életben: mindannyian kurvára ugyanolyanok vagyunk mi emberek, teljesen mindegy hogy valaki épp szír, kínai vagy norvég, pont ugyanazok a félelmei és a vágyai, mint a többieknek.

Reggel mikor csörög az ébresztő megint fogalmam sincs hol vagyok, mondjuk tény, hogy az ember arra nem számít, hogy a sivatag homokján alszik egy tábori ágyon Jordániában. Gyors öltözés után felmászunk az egyik homokkő szirtre napfelkeltét nézni, ami még rátesz egy lapáttal az egész érzésre. Ez lenne a szabadság? Harapni a hajnali levegőt a világvégi sivatagban?

A sziklamászás annyira bejött, hogy indulás előtt még pár órát mászkálunk, felmászunk Mátéval egy magasabb hegyre, építünk valami kőtornyot az örökkévalóságnak és megfogadjuk, hogy ide még visszajövünk mászkálni és hallgatni a nagy semmit.

Musa kivisz minket a főútig, ahol friss útitársunkkal, az amerikai rongyos-bolondos doktorandusszal (Princeton vagy valami hasonló szar egyetemen tanít), Richarddal. Az első kocsi akit sikerül leinteni Petra felé – már meg sem lepődünk – egy szippantós kocsi, és persze egy büdös szót nem beszélnek angolul a komák, ennek ellenére folyamatos röhögés az út.


Napsütéses délutánon érünk Petrához

Wadi Musa a modern település neve, ahol egy komolyabb összeget költünk zseniálisan finom Shawarmára (“saorma”). Petra romvárosára egy egész napot szánunk holnap, ezért ma délután még megkeressük következő couchsurfinges szállásadónkat, valami helyi törzsi vezető fiát, akiről aztán kiderül, hogy egy gyökér, és megélhetési forrásként tekint az egész családja a couchsurfinges utazókra.

Nagyon nem is ragoznám, mert ez az este emléknek ugyan biztos jó lesz, de jelenleg kifejezetten kellemetlenül érezzük magunkat. Hideg is van, egy gyékényen fogunk aludni a betonpadlón egy fűtetlen szobában, a “konyhában” a földbe vájt lyukban rakják meg a tüzet, és már ide – ehhez a városon kívüli házcsoporthoz – is valami idegbeteg félrészeg családtag hozott  minket pénzért a pickupjának platóján, és majd összeszartam magam úgy féltem, hogy elszállunk valamelyik kanyarban.

Most az első hajnali kakasszónál bezzeg tudom, hogy hol vagyok és szeretnék a lehető leghamarabb lelépni innen. Kimegyünk a ház mellé megmelegedni az első napsugaraknál, kristálytiszta a levegő és gyönyörű a táj. A városba visszatérve megbeszéljük Richard cimboránkkal, hogy átverjük a rendszert, felesben veszek vele egy 2 napos belépőt, Máté pedig megveszi egy mexikói tag fél belépőjét, így fél áron, fejenként 25 Eurót költve, minden probléma nélkül jutunk be Petra területére.

Petra

Na Petra aztán egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam. Mert őszintén szólva arra számítottam, hogy ott a híres Kincstár, ahogy átkelsz a szurdokon, meg lesz még pár érdektelen dolog és ennyi. Hát nem.

Petra egészen lenyűgöző. Petra óriási. Legszívesebben minden kis odúját felfedeznéd, főleg ha mindeközben nem kell a túlélésért küzdened a negyven fokban. Fél karom odaadnám, ha láthatnám valahogyan fénykorában ezeket az épületeket, a templomokat, a lakásokat, az utakat és fenn az áldozati helyet, ahová zárásként kiülünk a szikla szélére és vagy fél óráig csak bámuljuk a romokat egy árnyékos peremről. 

Még napnyugta előtt visszaérünk a városba egy hangulatos kis hostelhez (Máté, mi volt a neve?), amit másfél nappal korábban kihagytunk, mondván drága lesz. Hát nem volt olyan drága, mint a betonon szenvedni a gyökerek “házában”. Az utóbbi két nap kalandjait egy teával öntjük le a hostel teraszán a naplemente fényében úszó város fölött.

Holnap indulás Karak lovagvára, egy laza Holt-tengeri mártózás után Amman, holnapután pedig irány Szíria, a hírek szerint még mindig nincs biztonsági para. Te is Damaszkuszba tartasz ugye? Gyerünk akkor együtt! 🙂


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.