“Ha nem költenek elég pénzt az oktatásra, akkor sötét jövőt jósolok az egész országnak.”

ausztrália és óceánia

Hajnali életképek Wewakból – Pápua Új-Guinea

A kora reggeli hajójárat festői körülmények között hagyta el Muschu szigetét: a horizonton feltűnő első napsugarak beszűrődtek a közvetlenül felettünk lévő vastag esőfelhők alá, és miközben kicsit szitált az eső, narancssárgás színvilágba borult az egész táj. A nagy hullámok ellenére csak mértékkel áztunk el, 7 óra körül pedig már ki is kötöttünk Wewak kikötőjében, közvetlenül a piac mellett.

Már épp búcsúzkodtam amikor láttam, hogy szegény falusi nénik egyedül pakolják ki a 20-25 kg-os kókuszdióval teli zsákokat, így természetesen én is segítettem azokat elhordani a kb. 50 méterre lévő placcra. A legtöbb szigeten élő tehát így keresi a kenyerét: a reggeli hajókkal behajóznak Wewakba, kirakják a 10 zsák, azaz több száz db kókuszdiót, majd ha minden jól megy akkor délutánig eladnak mindent és a menetrend szerinti 15:00 órás hajók egyikével visszatérnek a szigetre. Ha nem sikerült eladni azokat, akkor valamelyik ismerősnél megalszanak, majd másnap reggel folytatják az egészet előről. Ahogy kiderítettem, egy db kókuszdió 1 kina, átváltva 90 Ft körüli áron van, tehát egy sikeres napon akár 9-10 ezer Ft-nak megfelelő helyi pénzt is kereshetnek így az árusok, igaz ennek minimum a fele elmegy a piaci hely bérlésére és a hajójegyekre. Azt már csak mellékesen teszem hozzá, hogy fogalmam sincs hogyan tudnak ennyit eladni, hiszen a piacon egymás mellett legalább 20 család szintén több száz, ugyanolyan kókuszdiót árul minden egyes nap. A lényeg, hogy valahogy sikerül ebből megélniük.

A Peter Torot Általános Iskola

A korai érkezésnek volt még egy előnye, a vendégházamba vezető visszaúton egyenruhába öltözött kisiskolásokra lettem figyelmes, akik a szállásomtól alig 100 méterre lévő általános iskolába igyekeztek. Lepakoltam gyorsan, majd a tanítás előtt átugortam a szomszédba, hogy kicsit körülnézzek a suliban. Megkerestem az igazgatót és közel 1 órán keresztül nagyon jót beszélgettünk az iskoláról, az oktatási rendszerről és a pápuai hétköznapokról is

„Az iskolát 1994-ben alapították, névadója pedig az országunk egyik szent embere, Peter Torot, akit a második világháború ideje alatt öltek meg a japánok Rabaul városában.” – kezdte az iskola bemutatását Mr. Martin Masarum igazgató. „Általános iskolánk az elsőtől a hatodik osztályig 286 gyermeknek nyújt oktatást, akik általában 6 éves koruktól járnak ide. A felső korhatár már erősen változik, hiszen sok tanuló csak 14-15 évesen tudja befejezni a hatodik osztályos tanulmányait.”

Az oktatási rendszer Pápua Új-Guineában

„Pápua Új-Guineában az iskolákat különböző szintekbe sorolják be: míg az 1-3 as szint a legkisebbeket jelenti általában 1-4 tanárral, addig a mi iskolánk 4-es szintű, tehát összesen 6 tanár tanít nálunk. A tanáraink általában a városban dolgozó közalkalmazottak gyerekei, fiatal hölgyek akik nagyon odaadóan és lelkiismeretese végzik munkájukat. A tanárok fizetése az országos átlaghoz képest kiemelkedő, bár itt is hatalmas különbségeket találunk a különböző szintek között. Egy apró falusi iskolában tanító 1-es szinten lévő tanár két hetente nagyjából 600-700 kinát (55-65 ezer Ft, tehát havi 110-130 ezer Ft bruttó) keres, míg a magasabb szinten lévő, nálunk is tanító tanárok évente átlagosan 27-30 ezer kinát keresnek (átlag havi 200 ezer Ft átszámítva, szintén bruttó). A nettó jövedelmek úgy kerülnek kiszámításra, hogy levonják az átlagban 10 %-os nyugdíjjárulékot (8% a minimum, a választható maximum pedig 15%) majd a városonként eltérő helyi adókat, a pénzt pedig minden esetben két hetente, bankon keresztül kapják meg az alkalmazottak. Társadalombiztosítási rendszer nincs, bármilyen betegség vagy kórházi kezelés esetén mindenkinek magának kell fizetni az ellátásért. Ez a legszegényebb rétegeknek érhetően hatalmas összegeket jelent, így a legtöbb vidéki településen egyszerűen nem mennek orvoshoz az emberek, tudván, hogy úgyse tudják kifizetni azt. Szomorú ezt mondani, de sok esetben a családban már leginkább a családtagok halála után járó 3000-5000 kinás (270-450 ezer Ft) segélyt várják. Ez azt hiszem sok mindent elmond az ország társadalmi helyzetéről.” – folytatta Mr. Masarum.

A fizetések után kicsit visszakanyarodtunk az oktatásra, ugyanis arra voltam kíváncsi, hogy az egyébként jól működő általános iskolai rendszer után mennyi esély van a továbbtanulásra.
“Ahogy említette, szerencsére az általános iskolákból bőven van, így akár a elmaradottabb régiókban is szinte minden gyerek megfelelő oktatáshoz jut. Bár pontos számokat nem tudok, de sejtésem szerint a 6-12 éves gyerekek 80-85%-a mindenképp jár iskolába, a maradék esetben sajnos valószínű a szülői akarat teljes hiányáról, illetve a külvilágtól teljesen elzárt falvak apró gyermekeiről lehet szó. Ami a továbbtanulást illeti, a helyzet már korántsem ennyire reménykeltő. A 8. évfolyam végén esedékes első állami vizsga már a legtöbb diáknak túl nehéz, éppen csak átvergődnek valahogy. Itt egyébként négy tantárgyból vizsgáznak a diákok: elméleti és gyakorlati angol, matematika, és egy úgynevezett közös tantárgy minden másból összegyúrva. Hasonlóan fontos vizsgájuk van a diákoknak a 10. és a 12. évfolyam végén is, ám akik idáig eljutnak, ők jó eséllyel már egészen jó eredményeket érnek el ezeken a vizsgákon.”

A középiskolai rendszerről kérdezvén Martin barátomat kicsit én is összekavarodtam, hiszen többféle rendszerben működnek a gimnáziumok. ” Nem csoda, hogy nem világos a rendszer, hiszen az 1995-ös reformkísérlet óta gyakorlatilag mi se tudjuk követni a változásokat. A mai állapot szerint az oktatás 3-6-2-2-es rendszerben zajlik, amiben a 2+6 az általános iskolát, a 2+2 pedig a középiskolát jelentené. A gyakorlatban azonban sok helyen még a régi rendszert, vagyis a 6-4-2-t alkalmazzák. Most már érthető?” Bevallom őszintén nem volt az, bár ezt próbáltam nem mutatni az igazgatónak, így nagyokat bólogatva próbáltam feltenni még az utolsó kérdéseimet, hiszem Mr. Masarum már sietett volna órát tartani.

“Hogy hány százaléka jut el a diákoknak valamilyen középiskolába? Jó kérdés, de szerintem maximum 10-15%-uk. Egyszerűen nincs is több gimnázium, nincs elég tanár, nincs elég pénz. Az általános iskolát elvégző diákok 80-85%-a így egy semmit sem érő vizsgával a háta mögött az utcára kerül. Munkát csak elvétve találnak, azok is csak alkalmi és rosszul fizető állások, így a legtöbb gyereknél már 14 évesen elkezdődik a semmittevés, a lézengés, az elzüllés. Az ilyen fiataloknak egy része aztán menthetetlen lesz és nincs megállás, bűnöző lesz belőlük. Ez szerintem az egyik legégetőbb probléma ma Pápua Új-Guineában, és ezt a mostani kormánynak is sokkal komolyabban kéne vennie. Ha nem költenek elég pénzt az oktatásra, akkor sötét jövőt jósolok az egész országnak.” – zárta kissé pesszimista szavait az igazgató.

Az egyetemi képzésről még annyit tennék hozzá, hogy a több mint 7 millió lakosú országban mindössze hat egyetem található, így jogosnak tűnnek a borúlátó Mr. Masarum szavai. A szinte teljes egészében a nyersanyagokra épülő és kétségkívül szárnyaló helyi gazdaság vajon meddig lehet sikeres ha nem fordítják vissza az így megtermelt javakat az oktatásba? A közelgő választásoknak köszönhetően az oktatás napi téma lett szinte mindenhol, a helyiek  is érzik, hogy enélkül bizony nem fog egyről a kettőről jutni az ország. Már csak a politikai elitet kéne valakinek felvilágosítani, hogy a nyersanyagok hamarosan elfogynak, így a jövő fiatal nemzedéke az egyetlen, amely tartós felemelkedést és általános jólétet hozhat a nyugati világról álmodó sziget lakóinak.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.