A világ legmagasabb hegyei közt – 12 napos túrán az Everest alaptábor felé

ázsia, hegymászás, kultúra, túra, utazás

Már lassan két hete, hogy visszatértem Nepálból, de mintha félig még mindig ott lennék a Himalája gigászi óriási között. Az egyik reggel például miután fél literes teámat szürcsölgettem, pont azon gondolkoztam: te jó ég, ennek a kinti, menedékházas árán átszámítva 1500 Ft értékű teának de örültem volna amikor a szobánkban megfagyott vizet kellett szürcsölgetni minden hajnalban. Ezzel már bele is vágtam a közepébe, pedig valahogy el is kéne kezdeni ezt a cikket. Például, hogy mi a fenét kerestem Nepálban? Azon túl, hogy 10 napot túráztam a Langtang régió földrengés sújtotta területein, majd megnéztem és körbefotóztam, hogy mi változott Katmandu világhírű főterén a 2015-ös katasztrófa után, kellemesen feltöltődve, kezdetét vette a 18 napos Everest túra, melyet túravezetőként először volt szerencsém elkalauzolni. A terület nem volt ismeretlen, hiszen 4 éve már egyszer bejártam a túrát, de azóta leginkább az Annapurna régióban vezettem utakat.  De minek szaporítsam tovább a szót, ha egy kicsit elutaznátok a világ legmagasabb hegyei közé, gyertek és nézzük a friss, ropogós képeket egyenesen az Everest régióból!

Lukla, állítólag a világ egyik legveszélyesebb reptere. Mi ebből nem sokat éreztünk szerencsére, szélcsendes, tiszta idő volt aznap, így a gépünk időben és könnyedén landolt. Amikor először meglátja az ember a parányi kifutópályát a gépből, azért elgondolkozik, hogy ez tényleg erre fog leszállni? Nem véletlenül találtok egy-két durva videót a reptérről, csak írjátok be a youtube-ba, bátran, mire vártok 🙂

 

A reggeli csúcs, amikor nagyjából 2-300 ember egyszerre indul el az adott szakaszokra. A magassággal együtt aztán a tömeg is csökken, vagyis inkább egész jól eloszlik, így előzetes félelmeim ellenére nem volt zavaró még ennyi ember sem. Durva amúgy, hogy tőlünk nyugatabbi országokból bőven jönnek 60-70 év körüli, sőt idősebb túratársak is. Az, hogy meddig jutnak persze más kérdés, de legalább itt vannak, és nem a TV előtt várják amíg lassan már járni se tudnak.
Egy a több száz útba eső sztúpa közül. A buddhizmus tibeti ágát gyakorló serpa lakosság már az 1700-as évektől kezdve épített hasonló, egyébként eredetileg ereklyetartó épületnek szánt kegyhelyeket. Formájuk és méretük bár hasonló, de két egyforma sztúpát szinte biztos, hogy nem fogunk találni. Ezzel együtt a szimbólumok mindenhol megegyeznek: a kupola alakú test, a világtojás héja, mely jelképezi az anyagi világ keletkezését és a Világegyetemet. Fölötte a kis házikó a harmika, vagyis az istenek lakóhelye, erre van rendszerint felfestve Buddha vigyázó, mindent látó két szeme. A 13 szintes, lépcsőzetes torony a Nirvánáig tartó megvilágosodás 13 lépcsőfokát jelképezi, míg a kis csúcs a lótuszvirág középső részét, és ezzel Meru hegyet (Világhegy) szimbolizálja.
Ahogy már az előző nepáli cikkben is írtam, nem minden nepáli teherhordó serpa, sőt. Még az Everest régióban sem, ami pedig már évszázadok óta a serpa kisebbség egyik központja. A képen látható srác jó esetben 15-20 dollárt kap egy napra ami egyébként nem is lenne rossz, de ennek legalább a felét elköltik étkezésekre, teákra. A 12 napos túra végén a csoportokhoz tartozó teherhordók átlagban 100 dollárt kapnak még fejenként borravaló gyanánt, így az összes bevételük akár 150-200 dollár is lehet, ez a nepáli átlag havi fizetés duplája. Ezért nem kell őket sajnálni, hiszen bár tény, hogy nehéz fizikai munkát végeznek, de egész nap a szabad levegőn vannak, esténként eldumálgatnak a cimborákkal, nappal pedig 3-4 óra alatt megcsinálják azokat a távokat amelyeket egy átlag csoport szokott megtenni.
Az Everest régióban egészen 5200 méterig találunk időszakosan lakott településeket. A képen látható Dingpoche 4400 méter környékén fekszik, ezzel a világ 5. legmagasabban fekvő állandóan lakott települése. A falut néhány száz serpa lakja akik a legcudarabb téli hónapokat is beleértbe egész évben itt vannak. Csak itt legalább 20-25 db vendégház van, ezek nagy része pedig teli van a túraszezonok alatt, szeptembertől decemberig, illetve február végétől május közepéig. Akik nem a turizmusból élnek azok állattartással illetve minimális mezőgazdasággal foglalkoznak, hiszen például a burgonyát még ilyen magasságban is meg tudják termelni a helyiek.
A Dingpochében eltöltött plusz egy nap nagyon fontos az megfelelő akklimatizáció szempontjából, hiszen 4000 méter felett járunk, a szervezetnek elég időt kell adni az egyre fogyó oxigénhez való alkalmazkodáshoz. Az ilyen akklimatizációs napokon a legjobb néhány száz méterrel magasabbra menni, mint ahol alszik az ember, így a 4400 méteres szállásunkhoz képest mi aznap 4850 méterig mentünk fel nagyjából a csoport felével. A háttérben a 6189 méteres Island Peak, amely a környék egyik legnépszerűbb trekking csúcsa, hiszen minimális technikai tudással is biztonságban lehet megmászni.
Dingpochei serpa lányok, akiket nagy nehezen sikerült rávenni egy közös képre. Persze sejtettem, hogy mi a probléma, az egyikük egy zsák jakszart, míg a másikuk szintén egy zsák szemetet cipelt fel a hegyoldalba, így a lehető legjobbkor sikerült őket leszólítanom.
A Dingpoche és Lobuche közti szakasz az egyik leglátványosabb az egész túra során. Bármerre nézel 6 és 7 ezres hegycsúcsok, gleccserek és egyre inkább lassabban haladó túrázók. 5000 méter felé közeledve a legtöbb túratársnál már megjelentek a magashegyi betegség enyhébb tünetei, úgy mint a fejfájás, gyengeség, fáradékonyság, étvágytalanság, alvás problémák. A panaszok egy része néhány gyógyszerrel és rengeteg folyadékkal orvosolható, persze az akklimatizációs képesség abszolút egyén függő, nehéz általánosítani.

 

Jakokat igazából csak 4000 métertől felfelé lehet látni, az elképesztően vastag bundájukban alacsonyabb magasságban és ezáltal melegebben nem nagyon érzik jól magukat. A túraösvény alsóbb részein leginkább a jak és szarvasmarha keverékét, az úgy nevezett dzót használják teherszállításra, 3000 méter alatt pedig az öszvérek is bevethetők. A képen is látható jakok egyébként teljesen barátságos jószágok, csupán arra kell figyelni, hogy a viszonylag szűk túraösvényeken mindig a belső oldalra álljunk amikor elmennek mellettünk. Nem egy baleset történt már abból, hogy a jól megpakolt jakok véletlenül a mélybe lökték a szerencsétlen túrázót, így mindig résen kell lenni ha egy jak karaván közelít.
És ha már jakok, akkor muszáj megemlíteni a jakszart, mint nagyon fontos tüzelőanyagot. A felsőbb régiókban fa hiányban szinte ez az egyetlen amivel be tudnak fűteni, így néhány vendégház melegedőjében mi is sokszor jakszaros füstben ültünk hosszú órákig. A kézzel tapasztott jakszar korongok tehát ott száradnak majdnem minden udvaron, igazi megújuló energiaforrást jelentve a hegyvidéken élőknek.
Az Everest alaptábor és büszke csapatunk egy része, miután délután 3 óra körül elértük az 5400 méter körüli magasságot. A mögöttünk lévő tömb már az Everest csúcsát is magában foglalja, ám magából a táborból nem lehet látni az óriást, kitakarja azt a Nuptse 7000 métere feletti több csúcsa is. Az alaptáborban egyébként semmi sincs egy-két buddhista imazászlón és egy 15×30 cm-es műanyag táblán kívül, hiszen a Khumbu-gleccser folyamatos mozgása miatt minden évben máshol állítják fel a csúcsmászó expedíciókat kiszolgáló sátorvárosokat. Egy-egy szezonban (április-május) akár több száz hegymászó zsúfolódik össze ezen a kietlen és barátságtalan helyen, ahol az egyetlen szórakozást az étkezősátrakban töltött órák jelentik, ahol lehet egyet melegedni, kártyázni vagy olvasni.
Az 5180 méter körül fekvő Gorak Shepet szokták a világ legmagasabban fekvő településének is mondani, ám amikor nincs túraszezon, a egész hely kiürül, a vendégházak pedig bezárnak. Csupán három szálláshely található itt, melyek egyenként kb. 100 embert tudnak elszállásolni, így a tömeg elég nagy és sokszor visszataszító is. Ez a túra utolsó állomása, innen indulnak a túrázók az alaptáborba, a közeli Kala Pattar csúcsára, illetve innen viszik le helikopterrel legtöbb túrázót is. Sokan tényleg itt lesznek nagyon betegek, sokan viszont csak simán elfáradnak, és mivel a biztosító fizeti a helikopteres mentést, megkímélve magukat a visszaút fárasztó öt napjától kipróbálják a himalájai helikopterezést is. Persze ez hatalmas biznisz a pilótáknak és a cégeknek is, két útitársunk elbeszélése alapján a két pilóta akivel utaztak külföldi volt természetesen.
No nem jómagam miatt raktam bele ezt a képet válogatásba, hanem az alant futó több kilométeres Khumbu jégár szemléltetésére. És igen, a felhők mögött ott lenne az Everest, a Lhotse és a Nuptse is. Azt tudtátok, hogy az brit földrajzi társaság akkori indiai irodavezetője, Sir George Everest kifejezetten tiltakozott amikor 1865-ben egyik kollégája javaslatára róla nevezték el az addig XV-ös csúcsként ismert Csomolungmát? És azt, hogy egészen 1956-ig nem volt nepáli neve a hegynek és akkor találták ki az egyébként tök jól csengő Sagarmatha nevet, hogy ők is tudják helyi nyelven hívni az Everestet? És azt, hogy a Föld középpontjától mérve nem is az Everest a legmagasabb hanem az ecuadori Chimborazo?
Építkeznél 4000 méteren? Semmi gond, 1 hónap múlva megérkezik az első farost lemez.
Guide kollégák: balra a 28 éves Pratapa a helyi “főnök” jobbra pedig a 21 éves Siri, a serpák vezetője. Jó fejek, profik és nagyon segítőkészek voltak, ilyen szuper munkaerőt kívánok minden Nepálban dolgozónak 🙂
És végül, hogy tényleg lássuk kicsit a HEGYET. Jobb oldalt a Lhotse 8501 méterével a világ 5. legmagasabb csúcsa, majd balra tőle, kicsit alacsonyabbnak tűnve a Csomolungma 8850 méteres tömbje. Jó volt így felkelni és kinézni az ablakon az egyik utolsó napunkon, Tengpoche apró településén.

 

Fotók: Pál Máté/mondolo

A képek az Eupolisz Everest túráján készültek 2017 októberében és novemberében.


Comments
  1. Gratulálok a nepáli utazáshoz! És a beszámoló is szuper! Köszi! Margo , Kecskemétről

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.