Miért kételkedünk még mindig a klímaváltozásban?

háttérsztori, technológia, természetvédelem, tudomány

Jogos a kérdés, hiszen Dunát lehet rekeszteni a bizonyítékokkal és a tényekkel teli publikációkkal. Nemzetközi, tudományos konszenzus van a témát illetően, és amúgyis, mi kell még annál nagyobb bizonyíték, minthogy az évszázadok alatt kialakított kulturális és szociális szokásrendünk már nem idomul a természet menetrendjéhez. Hát mikor láttunk utoljára fehér Karácsonyt?!  Az már csak hab a tortán, hogy azt is megkérdőjelezzük, hogy mindezek kiváltója, és gerjesztője az ember!

klímaváltozás kína vidék szmogSzmoggal szennyezett táj Észak-Sechuanban

De pont az emberi mivoltunk miatt tagadunk

Hiába bombáznak minket tényekkel, agyunk folyamatosan harcol. Néha még saját maga ellen is. A klímaváltozásra, egy megfoghatatlan, legyőzhetetlen jövőbeli szörnyként tekintünk, aki nem egy-egy embert fenyeget, hanem mindenkit. Ha pedig már mindenkit, akkor a dolog már rendben van, nem is olyan félelmetes. Az ebola is halált hozhat ránk, mégse félünk tőle nap mint nap. Persze csak addig, mikor már van a közvetlen környezetünkben ebolás beteg, mert onnantól pánikszerűen borul a bili. Mindez mellett a globális felmelegedésről általában jövő időben beszélünk, vagyis, jó Pató Pál agyunkkal hogyan máshogyan is állhatnánk a témához, mint Majd ha megteremtettem az anyagi jólétem alapjait, na akkor foglalkozok vele! Ráér. Ez fontosabb!” Pedig nem! Ilyen gondolkozással egy olyan evolúciós alapösztönt folytunk el, ami az utódok felneveléséért és védelméért felel. De pont azért nyomjuk el, mert mindenki jólétben szeretné felnevelni gyermekeit.. Elég paradox, nem igaz?

Racionalitás vs. Érzelmek

Agyunk tulajdonképpen kettős. Van egy racionális, és van egy érzelmes oldala. Racionális énünk hiába érti, és esetleg még érdeklődik is a klímaváltozás problémája iránt, amíg az érzelmi oldal nyugodt – mert meg van mindene – addig az fog dominálni. Nézzük ezt egy példán keresztül: Hiába tudjuk, hogy termál- és karsztvízkészleteink a helytelen kitermelésnek és a lassú regenerációnak köszönhetően apadóban vannak, addig ez nagyon keveseket fog érdekelni, amíg tiszta víz jön a csapból.

A pszichológiában ezt a nyugalmat optimism bias-nak, vagyis az optimizmusra való hajlamnak nevezik. E szerint a velünk, vagy családunkkal történő jó dolgokat felül, míg a keserű dolgokat alul becsüljük. Más szóval rossz dolgok csak másokkal történhetnek, velünk nem. Például: „A mi házasságunk nem fog tökre menni.” „Úgyse fogunk karambolozni.” „Itthon úgyse lesznek hatalmas árvizek.” „Magyarország nem fog elsivatagosodni!” A valóság viszont más. Elég csak a 2013-as dunai árra, vagy a fülöpházai futóhomokra gondolni.

Fülöpházai homokdűne és a szerző

Hasonlóan hátrányos agy-harakiri a megerősítési torzítás. Ez az információk olyan tudatos szűrését jelenti, amivel az ember úgy erősíti saját elképzelését, hogy azokat az információkat részesíti előnyben, amik számára kedvezőek. Természetesen függetlenül az információ igaz vagy hamis tartalmára. Gyakorlatilag öncenzúrázuk, megkímélve magunkat a komplex döntéshozataltól. Ez a szelektív információgyűjtés az élet valamennyi színterére igaz, legyen szó újság választásról, telefonos értesítésről, baráti társaságról, párválasztásról, környezetvédelmi, kulturális , politikai vagy éppen közéleti eseményről.

Uuuncsii a klímaváltozás témája

Természetesen nem hibáztatható az átlagember, ha az arcába ömlő információ-cunamit megpróbálja szűrni. Annyit kapunk belőle, és olyan rendszerességgel, hogy agyunk már nem kezeli azt újdonságként. „A csapból is ez folyik” szokták mondani, ami pontosan ugyan olyan káros tudáshiányt idéz elő, mint a optimism bias. Jobb esetben ez csak lelassítja cselekvőképességünk, ha pedig későn reagálunk, a megfoghatatlan jövőbeli szörny, már reális, jelenidejű fenyegetésként jelentkezik.
Másik bökkenő a globális felmelegedést illetően, hogy nem közvetve okozhatja halálunk, mint például egy betegség, háború vagy terrortámadás. Így okafogyottá válik a hírekben hallott veszélyriasztás. Érzéketlenné válunk vele szemben, így hiába vagyunk hiper-aggódó lények, a standard félelmeink közt nem ismeretes a klímaváltozás. Logikus, hiszen ott vannak a csekkek, a munkahely, a család, az öregedés vagy az egészségünk.

Megzavart fiatalok a csodás bishkeki látkép előtt, Kirgizisztánban

Struccpolitika

Fontos leszögezni, hogy lényegesen többen vannak a globális felmelegedést elfogadók, mint a tagadók, csak a támogatók jelentős százaléka nem kíván beszélni a problémáról. Szintén tipikus emberi tulajdonság: a struccpolitika. Csak úgy válhattunk a bolygó uralkodó fajává, hogy összefogtunk a környezetünkben élő, és hasonló gondolkozású társainkkal. A konfrontáció-kerülés egy zsigeri túlélési taktikánkká nőtte ki magát. Életünk megkönnyítése érdekében csoportokba szerveződünk, így nagy hiba lenne egy esetleges vita miatt ezt a rendet megbontani, és kockáztatni, hogy a társaság kivessen magából. Márpedig a klímaváltozás bőven ad vitaalapot, mert az nem vegytisztán környezetvédelmi, hanem etikai, technológiai, gazdasági, politikai és szociális téma is. Szóval extrém bonyolult, amit szintén nem szeretünk. Hiába vagyunk tisztában a gondokkal, vagy az esetleges lehetőségeinkkel, sokan annyira nem merünk vitázni, hogy a probléma szép lassan utolér, megelőz, majd befékez és mi jól neki megyünk.

Önfeledten kacarászó fiatalok New Yorkban

„A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön”

– David Brower

Tetszik érteni?


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.