25 nap Nepálban – utazás, önkénteskedés és egy meditációs kurzus

ázsia, hasznos, karitatív, kultúra, önkénteskedés, utazás

A cikk szerzője Polgár Ági, aki a Szegedi Tudományegyetemen végzett földrajz szakon, és 2019. januárjában járt Nepálban.

Január 4-én egyedül szálltam fel a Katmanduba tartó repülőgépre, másnap azonban új német, svájci és nepáli ismerőseim társaságában érkeztem meg. Én imádok egyedül utazni, mert így számos lehetőség adódik más utazókat és főként helyieket megismerni, azonban mégis mindig szabadon dönthetem el, hogy mikor, mit és hogyan csinálok, illetve hogy egyedül vagy csapatban folytatom-e az utamat.

Néhány nappal érkezésem után útnak indultam egy, a fővárostól körülbelül 35 km-re lévő faluba, ahol Ázsiában először szerettem volna a korábban már Európában néhány alkalommal kipróbált önkéntes munkát végezni. A zötyögős, kanyargós út jó két órát vett igénybe, majd megérkeztem egy, a semmi közepén lévő kereszteződéshez, ahol a maps.me telefonos alkalmazásnak nagy hasznát vettem. Kis gyaloglás és némi körbekérdezés után gyorsan megtaláltam a munkaadóm házát. A faluban azonban minden férfi azzal volt elfoglalva, hogy helyreállítsák a már három napja nem működő áramszolgáltatást. Itt ugyanis több nap telik el áram nélkül, mint árammal. Az, hogy nincs internet a legkisebb probléma. Jól jött a fejlámpám, amikor a vacsora után a sötétben, a jéghideg vízben kellett a tányérokat tisztára varázsolnom.

Talán érdekesség, hogy Nepálban is kézzel esznek. Korábban, Sri Lankán már láttam ennek rendjét és módját és magam is megpróbálkoztam vele. Ott azonban arra tanítottak, hogy próbáljak „szépen“ enni. Nepálban többször is az volt az érzésem, hogy itt ennek ellenkezője a cél. Így néha a sötétben evésnek előnyei is bizonyultak…

A fogadó családomnál azt is megtapasztalhattam, hogy mennyire komolyan veszik a kultúrát és a hagyományokat. Jó egy óra náluk töltött idő után a hostom feleség, Rupa elmesélte, ha a család egyik női tagja, jelen esetben férje édesanyja éppen menstruál, ezért nem ehet együtt a családdal, nem léphet a konyhába, azaz nem főzhet vagy mosogathat, illetve igyekezni kell minél kevesebb tárgyat megérinteni. Utólag már bánom, hogy nem kérdeztem meg arról, hogy hol alszik. Később tudtam meg, hogy Nepálban való tartózkodásom alatt Európában legalább két halálos esetről lehetett olvasni az interneten. Mindkét alakalommal ugyanaz történt: a menstruáló fiatal nő, egyik esetben két pici gyermekkel egy kunyhóban tölti az éjszakát, majd mivel az éjszakák hidegek, tüzet raknak és reggelre füstmérgezésben életüket vesztik. Ki tudja hány halálos eset történik, ami egyáltalán nem kerül nyilvánosságra?!

Bár a hagyomány a párválasztás területén már nem annyira szigorú mint a korábbi időkben, egyes helyeken még mindig nagy szerepet tölt be. Manapság azonban már nemcsak szülők által szervezett, hanem szerelemből köttetett házasságok is létrejönnek – mesélte vendéglátóm fiatal felesége. Ő elmondása szerint annak ellenére is boldog, hogy szinte saját tulajdonnal nem rendelkezik. Szabadon, szerelemből házasodott össze férjével, aminek azonban az volt az ára, hogy a szülőkkel megszakadt a kapcsolata.

Férjével már egy éve házasok, de az elvárásokkal nem törődve még nem szeretnének gyermeket vállalni, mert nincsenek megfelelő anyagi helyzetben. Rupa, mivel tanulmányainak köszönhetően jól beszél angolul, elmesélte, hogy férje családjának háza a 2015-ös földrengés során teljesen megrongálódott. A ház, amiben jelenleg élnek és én is eltölthettem néhány napot nem az ő tulajdonuk. A telek egy gazdag Ausztráliában élő nepáli családhoz tartozik, akik azért cserébe, hogy Rupáék a közelben található csirketelepükről és a kertről gondoskodnak nem kérnek lakbért. Ez azonban azt is jelenti, hogy bár nincs sok kiadásuk, a bevételük is csekély.

A faluban élők többségének nincs munkája, a ház körül dolgoznak, illetve a közelben lévő csirkefarmokon. Egyik délután én is segíthettem a csirkefarmon, ahol nem túl kellemes illatú munkáért cserébe a gyönyörű havas hegyeket csodálhattam.

Az önkéntes munka általában azt jelenti, hogy 4-5 óra munkáért cserébe, az önkéntes szállást és ételt kap, szabadidejét pedig vagy a fogadó családdal vagy kirándulással tölti. Pénzről nincs szó. Senki nem ad vagy kap pénzt. Előfordult már velem azonban az is, hogy többet dolgoztam és zsebpénzt kaptam. Nepálban viszont én fizettem, ami őszintén szólva elsőre eltántorított a gondolattól. Nepálban a legtöbb fogadó napi 5$ körüli összeget kér. Úgy gondoltam, hogy napi 5 $-t akkor is kiadok, ha a legolcsóbb hostelben alszom és csak olcsó ételeket eszem. Helyieket persze bárhol lenne lehetőség megismerni, de ahhoz azért szerencse kell, hogy azonnal meg is hívjanak az otthonukba és lehetőség nyíljon megismerni a mindennapjaikat. Persze volt bennem egy félsz, hogy talán pénzkiadó turistaautomatának néznek majd és nyilván van és a jövőben lesznek is ilyen céllal létrehozott önkéntes munkalehetőségek, hiszen ez egy modern bevételi forma. Nekem (még) szerencsém volt és sem ennél a családnál és főleg sem az iskolában nem volt az az érzésem, hogy csak a pénzért megtűrt buta nyugati vagyok. Aki remélem egyébként sem vagyok. Igyekszem nem turista, hanem sokkal inkább utazó lenni és nem azt várni, hogy majd a környezet alkalmazkodik hozzám.

Nepálban töltött utolsó hetemben egy Kathmandu külvárosában lévő iskolában próbáltam ki az önkéntes munkát, ami nagyon vegyes élményeket nyújtott. Az iskola alapítójánál szálltam meg és napi hét alkalommal kellett 7-12 éves kor közötti gyerekeknek órát tartani. Ezért cserébe itt nem túl sok és nem túl finom ételt kaptam, viszont annál több tapasztalatot gyűjtöttem. Az igazgató háza a földrengés következtében szintén tönkrement és jelenleg egy könnyűszerkezetes házban él a feleségével együtt a konyhában, másik 7 lány egy kis szobában, saját két fia szintén egy külön kis szobában és 1-3 önkéntes kap még helyet egy másik kis szobában. Ezen kívül lakik másik 7 fiú, egy a telken található nem szigetelt kunyhóban. Első ott töltött vacsorám alkalmával csak nagy szemekkel bámultam, hogy egyik pillanatról a másikra a kis ház “nappalijának“ padlója hogy megtelt a sok gyerekkel. Ez a 7-7 fiú és lány vagy árva vagy a szüleik nem tudnak róluk gondoskodni és ezért az igazgatónál kaptak helyet. Ilyet mint itt, korábban még nem láttam. A kicsik és nagyok csöndben és türelmesen a konyha előtt sorban állnak, majd mindenki megkapja a szokásos rizs dal bhat (lencseleves) és némi zöldség adagját, leülnek a szerintem jéghideg földre és igencsak gyorsan elfogyasztják az adagjukat. Majd ha végeztek, kint az udvaron tisztára mossák a tányért. Ha szomjasak, akkor sorban állnak vízért. Nem kap minden gyerek poharat, hanem az egyik nagyobb gyerek egy kis műanyag kancsóból a sorban álló gyerekek szájába önti a vizet. Vacsora után imádkoznak és énekelnek. Ez a család keresztény.

Az iskolával kapcsolatban utólag már belátom hogy túl irreális elvárásaim voltak. Mint leírtam, első délután érkezésem alkalmával megismerkedtem az igazgatóval és a házában élő gyerekekkel. Az ő életkörülményeiket és életmódjukat látva már alig vártam a következő napot, hogy végre kipróbálhassam a tanítást. Azt gondoltam, ha valaminek, akkor ennek igazán lesz értelme, mert ezek a gyerekek hálásak minden apróságért, tisztelettudóak és biztos illedelmesek is.

Nos, nem egészen ilyenek… Lelkesedésem hamar szomorúságra változott, ugyanis a gyerekek nem tudják mit jelent az, hogy hosszabb ideig egy helyben üljenek, ne beszéljenek és hogy figyeljenek. Persze az első tanítási napomon én sem voltam túlságosan felkészült. Az igazgató azt mondta, hogy bejön velem az első órára, hogy megmutassa, hogyan tanítsak, de óra előtt eltűnt, ahogy a másik önkéntes tanítótársam már előre megmondta. Így aztán egyedül estem be az osztályterembe, ahol a gyerekek egy előre betanult szöveggel felállva üdvözöltek. Majd bemutatkoztam nekik és elmondtam, hogy néhány napig én fogom őket tanítani. Hogy mire pontosan, azt még akkor nem tudtam. Az igazgató szavaira emlékezve megkérdeztem a tanulókat, hogy hol tartanak a tankönyvben. Ez a kérdés azonban úgy hatott, mintha egy hadsereget a csata kezdésére ösztönöztem volna. Az újdonsült osztályomban kitörni készült a háború. A gyerekek majd kiestek a padból, miközben a könyvvel a kezükben hadonászva egymást túlkiabálva próbálták elmagyarázni, hogy hol is tartanak a tankönyvben. A végén kiderült, hogy a könyvet igazából már régen befejezték.

Így aztán úgy döntöttem, most már önkéntes tanítótársam szavaira emlékezve, hogy jobb lesz, ha rögtönzök. Bármiről lehet beszélni, a lényeg, hogy a tanulók egy része aktívan részt vegyen az órán. Ekkor eldöntöttem, hogy a következő napra jobban felkészülök. Volt azonban egy osztály, ahol fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék. 13 gyerekből 12 hat és nyolc év közötti, egy fiú azonban 13 éves. A kicsik figyelmét csak játékkal lehetett lekötni, ami valahol érthető is. A többi osztályban azonban nagy sikert aratott a földrajzóra, ezt örömmel tanítottam és úgy gondolom ennek értelme is volt.

Nepáli utam egyik legmaradandóbb élménye volt, hogy felkerestem a Pashupatinath-ot, azaz a Bagmati folyó partján lévő hinduk számára fenntartott hagyományos halottégetőt. Ez olyan hely, ami úgy gondolom, igencsak megosztó a nyugati emberek számára. Én viszont mindenképpen szerettem volna minél többet látni, hiszen nem tudom, hogy lesz-e valaha lehetőségem eljutni a híres indiai Varanasiba. Kifizettem tehát a kb. 2500 ft-os belépőt és nem is bántam meg, sőt gondolkodtam azon, hogy utam végén újra visszatérek.

Én azért utazom, mert szeretném tudni, hogy egész egyszerűen mi van még a világban. Nyitott vagyok minden újra, ez a hely azonban nagyon eltérő a számomra megismert nyugati temetési szokásoktól. Itt kizárólag hamvasztásra van lehetőség a nap 24 órájában és a hét 7 napján. Az elhunyt hindu családja égetés előtt különféle rituálékat végez és “feldíszítik“ a testet az égetési szertartásra. Mindezt a közvetlen család a folyó bal partjáról, távolabbi ismerősök, idegenek és külföldiek a folyó jobb partjáról kísérhetik figyelemmel.

Ha néhány pillanatra nem látjuk és érezzük az egyébként igen erős füstöt, akkor azt is hihetjük, hogy egy kellemes parkban vagyunk. A folyó említett jobb partján, ahonnan kiváló kilátás nyílik az éppen füstben és lángokban úszó testre a hinduk piknikeznek, megszoptatják a csecsemőt es lehetőség nyílik a jövendőmondásra is.

A későbbiekben lehetőségem adódott nemcsak a hinduizmussal, hanem a buddhizmussal is közelebbről megismerkedni. Részt vettem egy öt napos meditációs kurzuson a katmandui Kopan kolostorban (gumpában), ahol egy ausztrál származású tanító osztotta meg tudását ezen vallás alapgondolataival, illetve a meditáció lényegéről és módjáról. A kurzuson újra lehetőségem nyílt a világ minden pontjáról érkezett utazókat megismerni, azonban nem volt mindig alkalom az eszmecserére. A tanfolyam elején részben, az utolsó két napban azonban teljes beszéd-, írás és olvasási tilalom volt, valamint a telefon és internet használata és zenehallgatás sem volt megengedve. Talán ezek a feltételek elsőre nem hangzanak szigorúnak és egyébként is csak 5 napról volt szó, mégis sokszor nem bizonyult egyszerűnek.

Gondoljuk csak végig: ha visszaemlékezünk az elmúlt napunkra, esetleg hetünkre, volt-e 5 perc, amikor nem csináltuk éppen az előbb felsorolt tevékenységeket és nem is gondolkodtunk semmin?

Számomra csupán 25 Nepálban töltött nap után, de jelenleg újra a nyugati világban hiányoznak az említett tilalmak és a vezetett meditáció. Nem egyszerű az ott elméletben megtanult dolgokat az itteni gyakorlatba átültetni.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük