Cikkünk szerzője Tóth Noémi, aki saját bevallása szerint is sportőrült. Levegőben pörög, küzdősportol és legújabban triatlonozik. Vegán sportolóként pedig nem csak a kilométerek és másodpercek, de a vegán sportolókat érő sztereotípiák ellen is folyamatosan győzedelmeskedik. Legutóbbi külföldi biciklizésén Csongor Tamással együtt másztak hegyeket és mivel Tamás már publikált szerző a Mondolon, ezért most Noémin volt a sor, hogy tollat ragadjon és beszámoljon az élményekről.
2020 nyarán tapasztaltam meg először, milyen érzés megmászni két keréken a Magyarországon található hegységeket. Az élmény olyan meghatározó volt, hogy augusztus 3-án elhatároztam, felfedezem az ausztriai Alpokat is. A cél Tirol volt. Még aznap kiderült, hogy nemcsak nekem vannak ilyen terveim, hanem az egyik kedves barátomnak, Tamásnak is. Rövid egyeztetés után megbeszéltük, hogy együtt vágunk neki az útnak. A tervezett indulás augusztus 7-e, péntek volt, mégpedig vonattal.
Vonatozás helyett kocsikázás
Két nappal az utazás előtt kiderült, hogy ez nem lesz megvalósítható. Tamás elment a tatabányai vasútállomásra, hogy megvegye a jegyet magának és a kerékpárjának, ahol tájékoztatták, hogy erre nem lesz lehetősége. Szólt, hogy nagy baj van, nincs jegy a kerékpárnak, nem tudunk elutazni. Mivel mindenképpen menni akartunk, így a szüleimnél tett látogatásról nem vonattal, hanem autóval tértem vissza Budapestre, hogy majd kocsival tudjunk eljutni Tirolba. Szerdán este találkoztunk a Keleti-pályaudvarnál még egy utolsó próbát téve, hátha mégis lesz jegy számunkra, de sajnos nem volt.
Én vásároltam csütörtökre egy retúrjegyet Bécsújhelyre, hogy a pénteki indulás előtt magam is megmásszam a Hohe Wand Naturperkban található Kleine Kanzel-t, ahol Tamás már korábban járt. Erről különösebb beszámolót nem írnék. Pontosan olyan volt, mint amilyennek olvashattátok a Mondolo korábbi cikkében. Míg én a Kleine Kanzel 1092 méteres csúcsát hódítottam meg, addig Tamás megtervezte, mely hegyeket másszuk meg az Alpokban. Miután visszaérkeztem Budapestre megbeszéltük, hogy reggel felveszem őt Tatabányán, és 8-9 óra múlva, valahol Oezt környékén megszállunk, de szállást majd csak akkor foglalunk, ha már látjuk, hogy mikor és hova fogunk érkezni.
A megbeszélt 8 órai indulást sajnos nem sikerült tartanunk, ezért is volt jó ötlet, hogy nem foglaltunk szállást. Megérkeztem Tatabányára, ahol kisebb logisztikai tervezgetés után sikerült úgy bepakolnunk az utastérbe a két országúti kerékpárt, hogy ne sérüljenek meg útközben. Tamással felváltva vezettünk megközelítőleg 9 órát, így nagyjából este 7 környékén megérkeztünk Haimingbe. A nap még nem ment le, úgyhogy átöltöztünk és megnéztük a kühtai-i útvonal egy részét.
Combgyilkosság már az első napon
Tamás tervezte meg az utat, tudta, hogy mire számítson. Én tapasztalatlan mászóként úgy estem neki az első 8%-os emelkedőnek, mintha puskából lőttek volna ki. Mondanom sem kell, pár perccel később már nem tudtam tartani a tempót, lassítottam és előre engedtem a tapasztaltabb mászót. Lévén, hogy nekem nincs computerem, nem tudtam, mikor, milyen emelkedők várnak rám, igazából az útvonalat sem néztem meg. Tamás mondta, hogy a vége fele kiegyenesedik. Na igen, de azt nem említette, hogy függőlegesen! Teljesen kivoltam, kezdett sötétedni is, úgyhogy Hausegg és Ochsengarten között visszafordultunk és megkezdtük az ereszkedést.
Nem sokkal 21 óra után érkeztünk vissza a szállásra. Az autóban maradt cuccokat felvittük még a szobáinkba, majd a cseppet sem tápláló utazós harapnivalóinkat elfogyasztottuk, miközben képet szerkesztettünk a Stravára és természetesen az instagramra is. Mindezek után megbeszéltük a szombatot. Felmegyünk teljesen Kühtai-ra, onnan pedig megnézünk még pár dolgot, ez volt a terv.
Izomláz ellen simogass bocikat!
Másnap reggel lementünk reggelizni, ami a covid-19 járvány idején pénzfeldobásos élmény volt. Minden étel szabadon volt, nem tudtuk, ki és milyen kézzel nyúlt hozzá, csak remélni tudtuk, hogy az érme jó oldalát választjuk. Reggeli után a hotel szomszédságában lévő Billa-t is meglátogattuk, vettünk az útra energiaszeleteket, valamint vacsorának valót. Délelőtt indultunk el Haimingból, de a hegymenet előtt most tettünk egy bemelegítő 5 km-es tekerést sík terepen, ahol egy edzőcsapathoz is társultunk 1 km erejéig, majd Ötztal-Banhof-nál megfordultunk, és kezdetét vette a mászás.
Az első 8 %-os szakaszt – most nem lőttek ki puskából – még együtt tettük meg Tamással, utána a sebességkülönbség miatt én lemaradtam. Megbeszéltünk pár találkozási pontot, ahol bevárt engem. Ragyogó napsütés volt, szinte minden egyes kanyart meg akartunk fotózni. Ami azt illeti, szerintem meg is fotóztuk ketten az összest. A minket körülvevő hegycsúcsok teljesen elbűvöltek bennünket. Amennyire nem ejtette Petőfit rabul a fenyvesekkel körülvett zord hegységek látványa, annyira estünk szerelembe a minket körülvevő szabad tájba. Egy hosszabb mászás és sok kanyar után 13 óra környékén felértünk Kühtai-ra. 2020 m magasan voltunk.
Leültünk egy kicsit a hűvösbe, majd megismerkedtünk a helyi bocikkal. Számomra talán nagyobb élmény volt megsimogatni a bocikat, mint megmászni a hegyet, szóval még biztosan visszatérünk hozzájuk. A helyi szabadtartású jószágok megismerése után megbeszéltük, hogy a következő állomás Praxmar lesz, és a korábban már jól működő haditerv szerint Tamás bevár engem azokon a helyeken, ahol le kell fordulni. Fél háromkor tovább gurultunk, hosszú lejtős szakasz következett, ahol helyenként 80 km/h sebességig is felgyorsultunk. A 11 km-es önfeledt ereszkedés után megpillantottam egy 16%-os lejtőt jelző táblát. „Úristen, ezen vissza is kell majd másznom a nap végén.” – gondoltam magamban.
Khütai: pipa! Felkészül: Praxmar!
Nem sokkal ezután kiderült, hogy Tamás elnézte az irányt. 17 km ereszd el a hajam után újra hegymenetbe kapcsoltunk. Hamar meglett az elhibázott kereszteződés is. Kezdetben még egészen komfortosan éreztem magam. Enyhe emelkedők, mesevilágba illő zöldellő táj vett körül a hegyvölgyben. Aztán jött a szenvedés, éreztem, hogy a nap által kényeztetett bőröm a barnulás fázisán már rég túllendült, a vizem teljesen elfogyott, és jöttek a 11-16%-os emelkedők. Ahogy közeledtem megpillantottam a kanyargós utat, ami Praxmarhoz vezet.
Mászni akkor a legnehezebb, ha az emelkedőkben nincs kanyar, szóval minden egyes kanyar olyan volt, mint egy falat mennyország. Felérve kedvenc útonállóimba botlottam, kolomppal a nyakukban legelésztek és természetesen elállták az utat. Az 1670 méter magasan elhelyezkedő Praxmar a vártnál is fotogénebb volt. Hegyek, fenyvesek, kanyarok. Minden csepp verejtéket megért ide is felmászni. Pár fénykép készítése után újra lefele menetbe kapcsoltunk.
Így lesz a lejtőből emelkedő
Gries im Sellraimbe visszaérkezve leszálltunk a kerékpárjainkról és azon gondolkoztunk, hol tudnánk magunkhoz venni némi innivalót. Bolt nem volt nyitva és kutat sem találtunk, így egy helyi étteremben vásároltunk két üveg 10 eurós szénsavas ásványvizet. Kisebb pihenés után, 17 órakor már újra a nyeregben ültünk, és elindultunk felfelé. Emlékeztek, hogy említettem azt a bizonyos 16%-os lejtős táblát?
Eljött a pillanat, amikor a lejtőből emelkedő lett. Kiálltam a nyeregből és az elején igyekeztem tartani a tempót Tamással, aki szintén a nyeregből kiállva indult neki a hegynek. A combjaim égtek, a szívem ki akart szakadni, az elmém pedig meg akart őrjíteni. Egyre csak arra tudtam koncentrálni, hogy „húz és tapos, húz és tapos”. Az lebegett a szemem előtt, hogy órák múlva, amikor visszaértünk a szállásra, akkor azzal a jóleső érzéssel ülhetek le a kanapéra, hogy a háromból a két legnehezebb oldalról is megmásztam Kühtai-t.
Nagyon lassan fogynak a kilométerek ilyen tempónál, de a legnehezebb szakaszon sikerült túllendülni, és már csak pár kilométer volt hátra. Hatalmas megváltás volt, amikor megláttam az út jobb oldalán a táblát: Kühtai. Hurrá, felértem! Keressük meg Tamást. A hegy tetején lévő kis vendéglőben fogyasztotta vacsoráját, melyhez csatlakoztam. 2020 méter magasan már meglehetősen hideg volt a nappali tikkasztó meleghez képest, így kissé átfázva kezdtük meg az ereszkedést.
Nem túlzok, ha azt mondom, hogy mesébe illő volt a naplementében a hajtűkanyaros útszakaszon lefelé száguldozni a kerékpárjainkon. Miután megérkeztünk a szállásra, már estünk is neki a granolának és a Billában vásárolt gyümölcsöknek. A második napunkat 6 óra nettó idővel, 100 km-rel és 3000 m szintemelkedéssel zártuk.
Gyertek velünk utazni a világ körül instagramon, és kövessetek minket Facebookon is napi hírekért és előadásokért utazás és fenntarthatóság témában!
A honlapon található fotókat szerzői jog védi, azok letöltése, felhasználása engedélyköteles. Engedéllyel kapcsolatban az info@mondolo.hu címre, vagy a facebook oldalunkon várjuk a megkereséseket.