Csodás kora őszi idő van. Olyan, amikor jó kint lenni a természetben. A Mecsek bükkösei közt kedvesen süt át a Nap, a levelek éppen kezdenek sárgulni és a talajszint tele van gombával. Egy csoda! Vagyis tökéletes idő arra, hogy lemenjünk 15-20 méterrel a föld alá, egy nyirkos, sötét lyukba, ahol kúszni-mászni kell a szűk járatok közt. Várjunk csak?! Most merül fel a kérdés bennem.. Hát hülye vagyok én..? Valószínűleg igen, mert hajt a kíváncsiság. Menni kell!
A Mecsek geológiai értelemben egy roppant diverz hegység. A Jakab-hegyen homokkőre, Magyaregregyen bazaltra, Püspökszentlászló körül Ammoniteses márgára lelünk. De Hidason szén, míg Kővágószőllősön urán van. Ám nekünk most egy tiszta karbonátos kőzet a fontos, vagyis a mészkő. A Mecsek tetemes tömegét karsztos képződmények alkotják, aminek köszönhetően az itt élők az ország egyik legjobb minőségű vizét ihatják, és e kőzettípusnak köszönhetően a szabadba vágyókat rengeteg élményben gazdag pillanattal ajándékozza meg, hisz eszméletlen formagazdag. Ezért is döntöttünk a barlangászás mellett.
No de nem ám úgy, mint Aggteleken, vagy Abaligeten! Nem kiépített barlangról van szó! Itt kőkeményen hason csúszva, kapaszkodva kell közlekedni a csodásabbnál csodásabb cseppkövek között, és halkan osonni a szunyókáló denevérek mellett. Szóval ezért választottuk Orfűt. A Szegedi Karszt- és Barlangkutató Egyesület szervezésében lehetőségünk van bepillantást nyerni milyen lehet barlangkutatónak lenni. A környéken már több mint 50 éve folynak expedíciók, hogy minél pontosabban megismerjük a Nyugat-Mecsek barlangrendszerét. Vagyis a srácok ismerik a környék földfelszín alatti járatait, mint a tenyerüket. Aggodalomra nincs ok.
Ott tartottunk, hogy hülye vagyok. De akkor is, ez egy olyan élmény, ami nem sokszor jön szembe, és hát… ez jócskán túl van az ember komfortzónáján. Reggeli után kiosztják a kobakot, fejlámpát, gumicsizmát és az overált. Gyors tájékoztató, mire számíthatunk odalent, és már úton is vagyunk a Szuadó-völgyben hogy elérjük a Trió-barlangot. Az idő zseniális, mégse ott vagyok fejben, hanem méterekkel a föld alatt a sötétben. Mikor odaérünk a bejárathoz, felkapcsoljuk a lámpát, veszünk egy nagy levegőt és már csúszunk is az agyagos csúszdán a Trió mélyére.
A levegő nagyon tiszta, és párás. Hiába van 10-12°C, olyan magas a páratartalom, hogy az ember lehelete azonnal kondenzálódik. Az út nem vészes, nem kell megszakadni, és tulajdonképpen jól is esik négykézláb mászni, mint az oviban. Tényleg kicsit olyan, mintha kölyök lennék, mert fülig érő szájjal húzom fel magam a padokon, tolom át magam az úgynevezett „szülő lyukakon” és tudom, hogy minden egyes lépésemmel egyre koszosabb leszek, amit totál élvezek. A várakozásaimmal ellentétben nem nyomja a lelkem, hogy felettem több tonna kő van, igaz ehhez nagyban hozzájárul, hogy nem vagyok egyedül. Egyedül hátborzongató lenne! Az itteni súlyos csönd és az az érzés, hogy ez egy teljesen ismeretlen közeg, libabőrössé tenne.
Miután megnéztük a főbb cseppkőformákat, és a földalatti patakot, elindulunk visszafele. Annak ellenére, hogy csodás volt ez a szem elől rejtett világ, úgy látom mindenki menne már fel a természetes fényre, a napsütésbe, és be kell valljam, hasonlóan érzek én is. Mély tiszteletet érzek a barlangászok felé. Nem semmi amit ezek az emberek csinálnak, és rájövök, hogy ezt csak az képes csinálni, aki szerelmes. Nem csak a barlangokba és az lenti ökoszisztémába, hanem a felfedezés élményébe, hogy ő lehessen az első egy olyan helyen, amit még senki sem látott.
