Raja Ampat és Új-Guinea után a következő célpont Sulawesi szigete (ahogy Mo-n ismerhetjük, Celebesz) volt, Sorong városából így egy rövid repülés után meg is érkeztem az északi rész egykoron még tetszetős fővárosába, Manadóba. Sulawesi már régóta a radaromon volt, ugyanis ezen a két Magyarországnyi területű, igencsak furcsa alakú szigeten gyakorlatilag minden megtalálható ami miatt Indonézia a világ talán legsokszínűbb és legérdekesebb országa. Vannak itt vulkánok, világhírű búvárhelyek, álomszép szigetek, 3000 méter fölötti hegységek csodaszép túrákkal, ősi hagyományiakat a mai napig őrző különböző népcsoportok, különleges állatok, baromi jó konyha és úgy általában az az erősen hívogató indonéz atmoszféra.
Vagyis kicsit vegyes atmoszféra, ugyanis a sok templom illetve a viszonylag kis százalékú muszlim népesség miatt van egy kis Fülöp-szigeteki hangulata is az északi részeknek. Ennek van azért földrajzi alapja is, ugyanis a légvonalban alig pár száz kilométerre fekvő Mindanao (a Fülöp-szigetek legdélebbi szigete) és Észak-Sulawesi között elnyúlva fekszik a Sangir-Talaud szigetcsoport, amely a történelem folyamán remek hidat jelentett a kultúrák és népcsoportok folyamatos vándorlásának.
Így tehát a legnagyobb helyi népcsoport, a minahaszák mind nyelvükben, mind fizikai vonásaikban inkább hasonlítanak a Fülöp-szigetekeiekre mint a például a jávai indonézekre. Észak-Sulawesi történelme egyébként annyiban különbözik a sziget többi részétől, hogy a már említett népcsoport, a minahaszák 1679-ben, két évvel azután, hogy a hollandok betették a lábukat a területükre, egy békeszerződés keretében megalapozták a hollandok dominanciáját az elkövetkező 300 évre.
Ez a többé-kevésbé jól működő együttélés végül annyira szorossá vált, hogy az északi részeket sokszor hívták Hollandia 12. provinciájának. A kereszténység valamint a félig meddig európai identitástudat annyira megerősödött Manado környékén, hogy Indonézia függetlenné válása után Észak-Sulawesi 1957-ben kikiáltotta saját függetlenségét is. A központi hatalom nem tetszését kifejezve 1958-ban bombázni kezdte a de facto új országrészt, majd a szárazföldi csapatok bevetése után 1961 közepére leverték a rebellis függetlenségpártiakat, Észak-Sulawesi pedig beolvadt az indonéz anyaországba.
Vissza az utazásra. Nem akartam sietni, így bruttó 20 napot szántam Sulawesi legjobb helyeinek bejárására, kezdve az északi részekkel. A leginkább felkapott hely a környéken kétségkívül az a Bunaken Tengeri Nemzeti Park, ahol a sznorkellezés és búvárkodás a világ élvonalába tartozik. Mivel a gépen épp vasárnap landolt, amikor történetesen nem járnak Manadoból a szigetre közlekedő hajók, ezért a reptérről már rögtön Észak-Sulawesi legmagasabb vulkánja, a Gunung Klabat (2022 m) felé vettem az irányt.
A hegy lábánál fekvő Airmadidibe megérkezvén a helyi rendőrségen leraktam a nagy hátizsákot, majd néhány perc után már meg is jelentek a önjelölt túravezetők, akik sajnos horribilis árat kértek volna a két napos hegymászásért. Jobb híján a B-tervhez folyamodtam, ami a legtöbb helyen a motorbérlést jelenti, hiszen bármennyire is kevés a látnivaló az adott környéken, egy jó motorozás mindenhol fel tudja dobni a napot. Kinéztem hát a nagyjából 80 km-re fekvő tengerparti Batu Putih városkát és délután 2 körül már robogtam is Észak-Sulawesi legkeletibb szeglete felé.
A motorozás parádés volt, bármerre néztem előbukkant egy-egy vulkán, a frissen aszfaltozott, kanyargós utakon pedig csak úgy siklott a Honda. A Tangkoko Nemzeti Park vulkáni kúpjai kísérték végig a délután második részét, este felé már pedig meg is érkeztem Batu Putih hangulatos halászfalujába. Másnap vissza, amikor aztán a szép időnek köszönhetően újabb verziókban sikerült lefotózni a vulkáni csúcsokat.
A következő hét napot aztán Bunaken szigetén, a Bunaken Nemzeti Park szigetei közül a legnagyobbikon töltöttem. A nemzeti parkot 1991-ben alapították, ezzel ez volt az egyik első egész Indonéziában. 2005-ben aztán nevezték a szigetcsoportot az UNESCO Világörökségi listájára is, igaz ezt a státuszt azóta se kapta meg hivatalosan a terület, ezzel együtt tényleg egy nagyon különleges természeti látnivalóról van szó.
A vulkanikus eredetű szigetek 890 km2-es területén elképesztő változatosságú korallmezőkre bukkantak: csak a Bunakent körülvevő korallgyűrűt több korallfaj alkotja, mint amennyit összesen találtak Hawaii szigetein, ezen kívül pedig a trópusi tengerek halfajainak állítólag 70%-át már látták a szigetek valamelyikén. Elég impresszív, arról nem is beszélve, hogy a Bunakent övező sűrű mangrove erdőket szerencsére teljesen érintetlenül hagyták, fontos ökoszisztémát teremtve a tengeri élőlények sokaságának. Ez persze azzal is jár, hogy a szigeten nincsen klasszikus hófehér homokos strand, persze mivel a legtöbb turista búvárkodni és sznorkellezni is hajókról megy, ez leginkább csak esztétikailag lehet zavaró.
Ezen felül azért egy jóval komolyabb problémával is számolnia kell a szigeteknek, az alig 15 km-re fekvő Manadoból ugyanis kedvezőtlen széljárás esetén szeméthegyeket hoz a víz Bunaken partjaihoz. A decemberi esős évszak beköszöntével ennek aktív elszenvedője voltam, és bár leginkább a víz alatt tartózkodtam, rendkívül zavaró és egyben bosszantó is amit az indonézek művelnek a tengeri élővilággal.
Sokat beszélgettem erről a helyiekkel is, és visszatérő probléma az egymásra mutogatás és a felelősség elhárítása. „Nem mi dobtuk el a szemetet”, „Nem a mi a szemetünk miért szedjük össze” stb. Mindeközben a szigetek élővilága már alaposan megsínylette a 90-es évektől beinduló dinamitos és ciános halászatot, a korallbányászatot, a hajók horgonyai által okozott rengeteg sérülést illetve a felelőtlen búvárok ezreinek rombolásait, a szemetelés már csak újabb hab a tortán.
Öröm az ürömben, hogy csakúgy mint Raja Ampaton, gyakorlatilag úgy töltöttem egy hetet Bunakenen, hogy nem termeltem közvetlenül egy darab szemetet se. A műanyag palackot bármikor után lehet tölteni a szállásokon lévő kannákból, az étkezéseket szintén szemétmentesen meg lehet oldani, sőt, még az egyetlen olyan estét is sikerült palackok nélkül zárni amikor alkoholt fogyasztottunk, a helyiek ugyanis mindig után töltik a pálmaboros üvegeket.
Alapvetően nem biztos, hogy érdemes 3-4 napnál többet rászánni Bunakenre, hacsak valaki nem akarja unásig sznorkellezni magát teknősökkel és telítődni a hal/rizs/zöldség kombinációval. Nekem viszont pont kapóra jött, hogy van végre időm, így régóta dédelgetett vágyálmom megvalósítását már nem halogathattam tovább, megcsináltam végre a búvárvizsgámat. Én se gondoltam volna, de a négy napos tanfolyam tényleg minden centjét megérte. Amadeo, az olasz búvároktató parádés órákat tartott, a víz alatt pedig egy teljesen új világ nyílt meg előttem.
Hihetetlen élőlények, színek, hangok, a súlytalanság érzése és nem mellesleg egy összetartó és jó fej közösség, ami a búvárokat valahogy az egész világon összeköti. A messze földön híres bunakeni korallmezők persze búvárkodás nélkül is elképesztően élvezetesek és látványosak, egy bökkenő volt csak, hogy a pár héttel korábbi Raja Ampat-i álomvilág elég magasra tette a mércét.
Mielőtt elindultam volna dél felé a Togean-szigetekre, még elnéztem a Manadohoz közeli Tomohon városába is. Tomohon leginkább a lenyűgöző fekvése miatt kedvelt célpont, egy köpésre fekszik ugyanis három vulkántól, a mai napig aktív Lokon (1580 m), Empung (1340m) és Mahawu (1331m) vulkánoktól. Az első kettő oly annyira aktív, hogy átlag tíz évente ki is szokott törni, nem kis riadalmat okozva az egész környéken. Tiszta reggeleken néha-néha lehet látni ahogy pöfékelnek a hegyek, a Mahawu vulkán kráterében pedig egy izzó, kénes, gőzölgő tó a bizonyítéka a vulkáni aktivitásnak.
Nagy szerencsém volt egyébként az érkezésnél, mert miután a hátizsákokkal elkezdtem bolyongani a buszpályaudvar környékén, megállt mellettem egy kocsi, és egy fiatal srác szólt ki belőle. Mint kiderült egy kedves családi vendégházat üzemeltetnek a városban, így örömmel vettem, hogy pár perc után már le is tehettem a cuccot és kezdhettem a környék felfedezését. Sajnos az eső itt is közbeszólt, túrák helyett csupán a Mahawu vulkánra tudtam felmotorozni, majd egy kisebb kört leírva először elmentem a Tondano-tóhoz, innen pedig a hírhedt tomohoni extrém piac felé vettem az irányt.
Bár épp zárás előtt érkeztem késő délután, sajnos volt alkalmam látni a ketrecbe zárt végtelenül szomorú kutyákat, akik Tomohonban legtöbbször végül a tányérokon végzik. A helyi mihanaszák ugyanis előszeretettel fogyasztanak mindent ami mozog, legyen az kígyó, denevér, kutya, csak hogy a legízletesebb falatokat említsem. Nem is időztem itt sokat, számomra ugyanis egy tradícióval ne próbáljanak meg állatkínzást mentegetni, csak mérhetetlen tudatlanságukat bizonyítják ezzel újfent.
Este aztán még belefutottunk egy szürreális adventi ünnepi vacsorába, mert mint kiderült a városban rendkívül vallásos és hagyománytisztelő katolikus közösségek élnek, így aztán volt szerencsém egy kis elő-karácsonyi hangulathoz egy trópusi országban. Észak-Sulawesi változatos és izgalmas vidékei után aztán már várt rám a Togean-szigetek, de ehhez azért még át kellett vészelni egy 12 órás kompozást.
Gyertek velünk utazni a világ körül instagramon, és kövessetek minket Facebookon is napi hírekért és előadásokért utazás és fenntarthatóság témában!
A honlapon található fotókat szerzői jog védi, azok letöltése, felhasználása engedélyköteles. Engedéllyel kapcsolatban az info@mondolo.hu címre, vagy a facebook oldalunkon várjuk a megkereséseket.