Cikkünk szerzője Almádi Róbert, akinek nagy szerelme az evezés. Hét éve vezette az első vízitúráját, 2017-ben pedig a Magyar Természetbarát Szövetség vízitúra-vezető tanfolyamán szerzett szakirányú végzettséget. Vízitúrás kalandjait a Folyamász kapitány instagram oldalon láthatjátok. A cikkben szereplő képeket és videókat Prikler Györgynek, a Szürkehód Vízitúra főnökének sisakkamerája rögzítette.

Mi viszi rá az embert arra, hogy télvíz idején, februárban kenuba üljön, és félvadvízi evezésre induljon a Fehér-Körösön? Több minden. Először is az előző cikkemben már kifejtettem, hogy ha az evezés is idővel az ember szenvedélyévé válik, s rosszul érzi magát, szinte feszeng, ha nem ülhet hajóba, és nem veheti kézbe az evezőlapátját. Aztán, ha az ember nem csak sík vizeken szeret evezni, hanem még a gyorsabban folyó, vadabb vizeken is, akkor egyértelmű: olyankor kell menni, amikor az időjárás, és a vízjárás is optimális.

Mi az a félvadvíz és hogyan kell rajta evezni?

A vizeket folyásuk, sodrásuk szempontjából két csoportra osztják az evezősök: síkvizekre és vadvizekre, s a kettő mezsgyéjén található félvadvizek kiválóan evezhetők a polietilén kenukkal. Ezek a hajók műanyagból készülnek, és noha merev a testük, mégis jobban bírják, ha egy-egy nagyobb kőnek ütköznek, vagy felakadnak egy kavicszátonyon az erősebb sodrásban.

A félvadvizek általában kisebb hegyi folyók, amelyekben egy esőzés után, vagy a tavaszi hóolvadást követően annyi víz gyűlik össze és folyik le, hogy evezhetővé válnak. Viszont a hegyek közül kiérő folyók ekkor igen gyors folyásúak, belógó, s olykor be is dőlt fák nehezítik a rajtuk való evezést. Valamint a meder alján lévő sziklák, amelyek ekkor a megemelkedett vízszint miatt nem, vagy nem teljesen látszódnak, ám ha rájuk csúszik az ember a kenuval, jobb esetben felakad, rosszabb esetben fel is borulhat, ezért az ilyen típusú folyókon kezdő vízitúrázóknak nem érdemes egyedül elindulni.

Mivel hegyi kisfolyókról és tavaszi áradról meséltem eddig, ezért sejthető, hogy viszonylag rövid időszakban evezhetők a félvadvizek: tavasszal, mert csak akkor van bennük elég víz. Nekünk viszont akkora szerencsénk volt, hogy a február közepi esőzést követően egy felmelegedés kezdődött, így az árhullám utáni apadáskor napsütésben és 10-12 fokban evezhettünk a Fehér-Körös áttörésben egy jót!

Hosszú utazás a szuper evezésért

Korán reggel, fél ötkor kezdtük felkötni a két kenut a kocsi tetejére. Nagyon precízen, több kötéllel rögzítettük a hajókat, hogy a valamivel több, mint 200 km-es utat kibírják Nagyhalmágyig (Hălmagiu). A gyulai a határon meglepődve kérdezték, hogy hogy hova együnk két kenuval, mire vidáman válaszoltuk, hogy megevezni a Fehér-Körös áttörését.

Februárban? –hangzott a kérdés, mire Gyuri a rá jellemző mosollyal válaszolta, hogy „Hát…, ha most van benne víz, akkor igen!”

Nem is nagyon kellett találgatni, hogy mit gondolhatnak az ötletünkről, mert minden az arcukra volt írva. Romániában egyre magasabbra emelkedtünk, amíg elértük a Fehér-Körös Halmágyi-áttörésének bejáratát az Erdélyi-szigethegységhez csatlakozó Erdélyi érchegységben.

Lepakolás után az induláskor a folyó mindkét partján sok szemetet találtunk, lehangoló látvány volt közöttük evezni. Később, ahogyan közelítettünk az áttöréshez, nőtt a folyó esése, szaporodtak a partról belógó fák, kavicszátonyok, s már néhány szikla is megjelent és örömünkre a szemét is egyre kevesebb lett. Az áttörés előtt kikötöttünk egy rövid ebédszünetre a szikrázó napsütésben, s ezután következett az a szakasz, amiért felkeltünk hajnalban és elautóztunk többszáz kilométert. 

Az áttörés legizgalmasabb szakaszában

Gyuri már többször evezte ezt a folyószakaszt, ezért ő hajójuk ment elöl, aztán következett a miénk. Egy darabig működött ez a felállás, ám a víz alatti szikláknak köszönhetően többször akadtunk fenn rajtuk mindketten, így aztán leginkább az ment elöl, aki éppen nem futott zátonyra. Az áttörés legizgalmasabb szakaszában egy sziklák közötti keskeny „folyosón” kellett lejönnünk erős sodrásban, amit még az is nehezített, hogy a közepén is volt több hatalmas kő, ami félig kilógott a vízből, és még ezt is ki kellett kerülnünk. Nagyon élveztük ezt a részt, de a sziklafolyosóból kiérve beszéltük, hogy ha itt egy méterrel magasabb a vízállás, akkor az már tényleg veszélyes lehet.

Az áttörésből kiérve egyre többször láttuk meg a vasúti sínt, amely már nem csak hidakról nézett vissza ránk, hanem fokozatosan ért a folyó mellé. Talácson (Tălagiu) kötöttünk ki, s onnan Gyuri vonattal ment vissza a Nagyhalmágyra az Arad-Brad vonalon közlekedő vasúttal. Ezen a szakaszon nincsen autóút, csak a vasútvonal vezet keresztül a hegységen, de Gyuri szerint vízen szebb átszelni, mint szárazföldön. Mire átért az autóval, mi összepakoltuk a felszerelést, majd együtt felkötöttük a hajókat, hogy a határra érve mondhassuk az új ismerőseinknek: Szuper volt, megérte!

Oda-vissza 400-420 km-t utaztunk nettó négy órás evezésért, ami elsőre kissé furán hangzik, viszont a hegyi kisfolyók evezéséhez az kell, hogy kellő víz legyen bennük, de az időjárás se legyen nagyon zord. Így érthető, hogy ezek a túrák ritkán tervezhetők előre 100 %-os biztonsággal: inkább nézzük az időjárást, a vízállás-jelentéseket, és ezekből következtetünk, aztán, ha minden adott, akkor kell nekivágni.

Gyertek velünk utazni a világ körül instagramon, és kövessetek minket Facebookon is napi hírekért és előadásokért utazás és fenntarthatóság témában!

A honlapon található fotókat szerzői jog védi, azok felhasználása engedélyköteles. Az oldalon elhelyezett képeket előzetes engedély nélkül tilos lementeni, illetve online, vagy nyomtatott formában felhasználni, sokszorosítani.

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé.