Fjällräven Vándortúra 4. nap – Kőtengeren és tanúhegyeken túl

háttérsztori, kéktúra, magyarország, túra, utazás

Éjjel hatalmas vihar csapott le ránk, verte a sátor falát, és hajlította a rudazatot. Nem is csoda, hogy másnapra a sátor előtere szó szerint tele volt tücsökkel, bogárral. Mindenki mentette az írháját, és menekül, ahova tudott.
Ám hiába a reggeli felfrissült levegő, pár óra múlva a negyedik nap is olyan forrósággal folytatódott, mint az előzők. Mikor beértünk Szentbékkálla központjába, a kocsma előtti közkútnál sorbaálltunk kulacsot tölteni és fejfedőket nedvesíteni.

Csak a táska derék részéből három tücsök került elő

Szentbékkálla – Kőtenger és Kelemen-kő

Szentbékkálla határában a Kőtengernél volt az első checkpointunk, ahol a mezőny kettévált a rövidebb és a hosszabb útra. Mielőtt elindulnánk az általunk bejárt hosszabb szakaszon, érdemes pár szót szólni a szentbékkállai Kőtenger csodás formavilágáról.

A kövek mesélnek szerkesztője, Veres Zsolt így mutatja be:

Az egyik legszebb, legépebben megmaradt (azaz a malomkőbányászat elől megmenekült), napjainkban már védett kőtenger Szentbékkálla község északnyugati határában kereshető fel. A kőtenger anyaga az egykoron (kb. 10–9 millió évvel ezelőtt) itt hullámzó Pannon-tó kavicsos, homokos parti üledéke, amelyet a lerakódás után helyenként kovás oldatok jártak át, cementáltak össze, és tettek környezetüknél ellenállóbbá. Napjaink legelfogadottabb elmélete a kovás cementációt a klímaváltozással összhangban, a süllyedő és emelkedő talajvízből való kovakiválással („silcrete”) magyarázza. Az elmúlt pár millió év lassú emelkedése, és az erózió (főleg a szél) volt az, amely a lazább homokos anyagot elhordta a területről, kipreparálva a keményebb, kovás kőtömböket, létrehozva a látványos kőtengert. A szentbékkállai sziklák felszínét mikroformák teszik változatossá: felületükön kerekded bemélyedések, ún. madáritatók, ill. hosszú, keskeny vályúk helyezkednek el, amelyeket a különféle növényi eredetű savak oldogattak ki. Az egyik legszebb és legnagyobb kőóriás a Kelemen-kő, amely több, egymáson elhelyezkedő tömbből áll. Tetején egy bizonytalan helyzetű, billegő kő helyezkedik el, innen a másik elnevezése: „ingókő”.


Hétköznapi nyelvre lefordítva
úgy képzeljük el a Kőtenger egykori “keletkezési helyét”, mint ahol a környező hegyekből (vulkánokról) lezúduló folyók a Pannon-tóba torkollanak, mindez szubtrópusi klímán, mint ma például Indonéziában. A folyó hozta a kavicsanyagot, amit a tó hullámzása osztályozott, majd a leülepedést követően helyenként kovás oldatok jártak át. Ahogy teltek az évmilliók ez az üledék a felszínre került, ahol a már említett szél erózió a könnyen pusztítható részeket – vagyis a nem kovásodottakat –  szépen lekoptatta, elhordta. 

A Kelemen-kő

Nem ismerős a történet? És ha azt mondom, hogy a tanúhegyekkel is ez történt? 

Pontosan ugyanaz a sztori játszódott le ott is: az erózió kihámozta a keményebb kőzetet, a bazaltot, a puha fogságából, és így őrizhetik, tanúsíthatják az egykori felszín magasságát. Valójában a szentbékkállai kőtenger sziklái is “tanúhegyek”, amik arról tanúskodnak, hogy milyen magasan volt egykor a tópart, csak léptékben és anyagukban (nem bazalt, hanem kavicsos homokkő) különböznek egymástól. Zseniális, hogy a természetben hogyan kapcsolódnak össze látszólag egymástól független dolgok!

Kálvária a tanúhegyeken


A hosszabb út két tanúhegyen ment keresztül, a Hegyesden és a Csobáncon. Ennek kifejezetten örültünk Dáviddal, mert a Hegyesden még sose jártunk előtte. A kis hegy megmászása nem alábecsülendő, mert meredek falépcső vezet fel rá. Magyarul combos volt a feljutás a melegben, de ami fent várt… Megbotránkoztatóan szép a panoráma, így két lihegés közt azon agyaltunk, hogy a Hegyesd méltatlanul esik ki az észak-balatoni túrák közül. Mindenki a Csobáncra és a Szent György-hegyre hajt – persze nem alaptalanul – pedig a Hegyesd az egyik legjobb olyan magaslat, ahonnan mindkét tanúhegy a legszebb arcát mutatja, és itt állt az a vár amit a magyarok pusztítottak el.

Kilátás a Balaton irányába, Balra a Csobánc, jobbra a Szent György-hegy
A hegyesdi vizespóló verseny osztott első helyezettje

A Hegyesdet a Csobánc követte, a magyar siklóernyősök kedvelt starthelye. Nem is csalódtunk, mire a lábához értünk már több ernyős tekergett az égen termiteket lovagolva. Az út felfelé gyötrelmes volt. Az felfelé vezető úton lefektetett vasúti beton talpfák* (hogy kerülnek azok oda???) dobták a meleget, mi pedig azt se tudtuk, hogy izzadjunk jobban. Mikor felértünk a várfalak adta árnyékba menekültünk, hogy pihegjünk egyet, és csak néztük a siklóernyősök keringőjét.

Fél óra ejtőzés után elindultunk lefelé az aznapi táborhelyre, Káptalantótiba. Ez a szakasz gyorsan haladt, mert fás lejtőkön vezetett a jelzés, ami tele volt szederbokorral és találtunk egy becsületkasszás fügetálat is az egyik kiskert kapujában. Mire beértünk a faluba, ösztönszerűen mentünk egy helyre, amit minden ide vezető túrán meglátogatunk, a Kert Büfébe. Ez az a kis kocsma, ahol szinte kötelező jelleggel megittunk egy sportfröccsöt, feladtunk egy lottót (egy számot se találtunk el azta se..) és pecsételtünk a Kéktúrás füzetbe. Itt levettük a bakancsunk, leültünk a járdaszegélyre, és egy jóízűt beszélgettünk, csak úgy a napi szakasz zárásaként.

Káptalantóti utcarészlet

A táborhelyünk a falu focipályája mellett volt, ami személy szerint a legjobb tábor volt a túra során. Bár nagy valószínűséggel sokad adott feelinghez a szalmabálákon való jógázás.

Ha magatok is szívesen bejárnátok a túrát, a negyedik nap rövidebb útvonalát itt, a hosszabbat itt találjátok.


*Később tudtam meg, hogy Dávid egy faviccel próbálta volna oldani szenvedésünket, miszerint “Miért talpFA, ha beton?” De annyira fájó volt a hőség, hogy a vicc szó szerint besült. Kár.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük