Éjjel hatalmas vihar csapott le a Fjallraven Vándortúra csapatára, verte a sátor falát, és hajlította a rudazatot. Nem is csoda, hogy másnapra a sátor előtere szó szerint tele volt tücsökkel, bogárral. Mindenki mentette az írháját, és menekül, ahova tudott.
Ám hiába a reggeli felfrissült levegő, pár óra múlva a negyedik nap is olyan forrósággal folytatódott, mint az előzők. Mikor beértünk Szentbékkálla központjába, a kocsma előtti közkútnál sorba álltunk kulacsot tölteni és fejfedőket nedvesíteni.
Szentbékkálla – Kőtenger és Kelemen-kő
Szentbékkálla határában a Kőtengernél volt az első checkpointunk, ahol a mezőny kettévált a rövidebb és a hosszabb útra. Mielőtt elindulnánk az általunk bejárt hosszabb szakaszon, érdemes pár szót szólni a szentbékkállai Kőtenger csodás formavilágáról.
A kövek mesélnek szerkesztője, Veres Zsolt így mutatja be:
„Az egyik legszebb, legépebben megmaradt (azaz a malomkőbányászat elől megmenekült), napjainkban már védett kőtenger Szentbékkálla község északnyugati határában kereshető fel. A kőtenger anyaga az egykoron (kb. 10–9 millió évvel ezelőtt) itt hullámzó Pannon-tó kavicsos, homokos parti üledéke, amelyet a lerakódás után helyenként kovás oldatok jártak át, cementáltak össze, és tettek környezetüknél ellenállóbbá. Napjaink legelfogadottabb elmélete a kovás cementációt a klímaváltozással összhangban, a süllyedő és emelkedő talajvízből való kovakiválással („silcrete”) magyarázza. Az elmúlt pár millió év lassú emelkedése, és az erózió (főleg a szél) volt az, amely a lazább homokos anyagot elhordta a területről, kipreparálva a keményebb, kovás kőtömböket, létrehozva a látványos kőtengert. A szentbékkállai sziklák felszínét mikroformák teszik változatossá: felületükön kerekded bemélyedések, ún. madáritatók, ill. hosszú, keskeny vályúk helyezkednek el, amelyeket a különféle növényi eredetű savak oldogattak ki. Az egyik legszebb és legnagyobb kőóriás a Kelemen-kő, amely több, egymáson elhelyezkedő tömbből áll. Tetején egy bizonytalan helyzetű, billegő kő helyezkedik el, innen a másik elnevezése: „ingókő”. „
Hétköznapi nyelvre lefordítva úgy képzeljük el a Kőtenger egykori “keletkezési helyét”, mint ahol a környező hegyekből (vulkánokról) lezúduló folyók a Pannon-tóba torkollanak, mindez szubtrópusi klímán, mint ma például Indonéziában. A folyó hozta a kavicsanyagot, amit a tó hullámzása osztályozott, majd a leülepedést követően helyenként kovás oldatok jártak át. Ahogy teltek az évmilliók ez az üledék a felszínre került, ahol a már említett szél erózió a könnyen pusztítható részeket – vagyis a nem kovásodottakat – szépen lekoptatta, elhordta.
Nem ismerős a történet? És ha azt mondom, hogy a tanúhegyekkel is ez történt?
Pontosan ugyanaz a sztori játszódott le ott is: az erózió kihámozta a keményebb kőzetet, a bazaltot, a puha fogságából, és így őrizhetik, tanúsíthatják az egykori felszín magasságát. Valójában a szentbékkállai kőtenger sziklái is “tanúhegyek”, amik arról tanúskodnak, hogy milyen magasan volt egykor a tópart, csak léptékben és anyagukban (nem bazalt, hanem kavicsos homokkő) különböznek egymástól. Zseniális, hogy a természetben hogyan kapcsolódnak össze a látszólag össze nem függő dolgok!
Kálvária a tanúhegyeken
A hosszabb út két tanúhegyen ment keresztül, a Hegyesden és a Csobáncon. Ennek kifejezetten örültünk Dáviddal, mert a Hegyesden még sose jártunk előtte. A kis hegy megmászása nem alábecsülendő, mert meredek falépcső vezet fel rá. Magyarul combos volt a feljutás a melegben, de ami fent várt… Megbotránkoztatóan szép a panoráma, így két lihegés közt azon agyaltunk, hogy a Hegyesd méltatlanul esik ki az észak-balatoni túrák közül. Mindenki a Csobáncra és a Szent György-hegyre hajt – persze nem alaptalanul – pedig a Hegyesd az egyik legjobb olyan magaslat, ahonnan mindkét tanúhegy a legszebb arcát mutatja, és itt állt az a vár amit a magyarok pusztítottak el.
A Hegyesdet a Csobánc követte, a magyar siklóernyősök kedvelt starthelye. Nem is csalódtunk, mire a lábához értünk már több ernyős tekergett az égen termiteket lovagolva. Az út felfelé gyötrelmes volt, talán a Fjallraven Vándortúra legkeményebb pár száz métere volt.. Az felfelé vezető úton lefektetett vasúti beton talpfák* (hogy kerülnek azok oda???) dobták a meleget, mi pedig azt se tudtuk, hogy izzadjunk jobban. Mikor felértünk a várfalak adta árnyékba menekültünk, hogy pihegjünk egyet, és csak néztük a siklóernyősök keringőjét.
Fél óra ejtőzés után elindultunk lefelé az aznapi táborhelyre, Káptalantótiba. Ez a szakasz gyorsan haladt, mert fás lejtőkön vezetett a jelzés, ami tele volt szederbokorral és találtunk egy becsületkasszás fügetálat is az egyik kiskert kapujában. Mire beértünk a faluba, ösztönszerűen mentünk egy helyre, amit minden ide vezető túrán meglátogatunk, a Kert Büfébe. Ez az a kis kocsma, ahol szinte kötelező jelleggel megittunk egy sportfröccsöt, feladtunk egy lottót (egy számot se találtunk el azta se..) és pecsételtünk a Kéktúrás füzetbe. Itt levettük a bakancsunk, leültünk a járdaszegélyre, és egy jóízűt beszélgettünk, csak úgy a napi szakasz zárásaként.
A táborhelyünk a falu focipályája mellett volt, ami személy szerint a legjobb tábor volt a túra során. Bár nagy valószínűséggel sokad adott feelinghez a szalmabálákon való jógázás.
Ha magatok is szívesen bejárnátok a túrát, a Fjallraven Vándortúra negyedik napjának rövidebb útvonalát itt, a hosszabbat itt találjátok.
*Később tudtam meg, hogy Dávid egy faviccel próbálta volna oldani szenvedésünket, miszerint „Miért talpFA, ha beton?” De annyira fájó volt a hőség, hogy a vicc szó szerint besült. Kár.