Ha azt mondom Olaszország, ti azt mondjátok fagyi. Méghozzá pisztácia. Ugye, hogy ugye? Na többek között ez is része volt a tervnek, mikor kiruccantunk pár napra Rómába. Jó, az is benne van, hogy papíron művészettörténész vagyok ( #nem ) és évek óta vágytam oda. De ha már ott voltunk, betegre ettük magunkat. Július elején mentünk, természetesen a legnagyobb forróságban. Oda se neki, bírunk mi mindent, irány Róma! (Itt a következő kép, hogy egy Trattorianak a teraszan szuszogunk egy üveg Prosecco társaságában és nem nagyon akaródzik elindulni 🙂 )

Szóval a reggeli.

Nincs is ennél hangulatosabb dolog itt. Kis helyi kávézók, (messziről kerüljük el a turistás helyeket, főleg a reggeli menüket) még álmos, de mosolygós emberek. Mindenki „un cappuccino e cornetto”-t kér. Megissza, megeszi, elolvassa az újságot és megy tovább. Semmi fakszni, nem sietnek, de nem is húzzák az időt. Zseniális. Van, aki csak egy erős espressot hörpint le a pultnál és pattan is a mocijára az élére vasalt nadrágjában. Szerencsére létezik olyan is, hogy espresso limoncelloval. Mondanom sem kell, kipróbáltuk és nyerő párosítás. Ez ad egy kellemes energia löketet délelőttre, városnézéshez.  De azért már itt is forogtak a kerekek, hogy mi legyen az ebéd. Mert ugye ők szeretnek enni, de nagyon. Nem annyira törődnek a szénhidráttal, mint mi. Jól érzik magukat a bőrükben és nem utolsó sorban élvezik az ízeket, ami szerintem felére csökkenti a kalóriák számát. Minden fejben dől el, nem? Több, mint 50 féle tésztájuk van. Egy mondás szerint az olasz házi asszony az év minden napjára tud egy újabb pastát. Mi az összeset nem is, de sokat kipróbáltunk. Végül is durum búzából gyúrják a tésztát.

Ebédre

általában be is csúszott egy-egy tál valamelyikből. Ezek általában előételként vannak feltüntetve az étlapon, ami meglepő volt. De az még inkább, hogy egy tipikus kockás terítős trattoriában ült mellettünk egy pár. Ebéd menüt kértek ki, amiben volt egy előétel- tészta-, aztán egy tengeri herkentyűs tál, majd egy kis desszert. Kettőt pislogtam és a filigrán, törékeny, vérbeli olasz hölgy már el is tüntette az egészet. Én még a tésztámat burkoltam, amikor ő már a kávéját kortyolgatta. Mi tagadás, edzett haspókok.

Egy ilyen pihenő után azt gondoltuk, hogy holnap reggelig nem kérünk semmit. Aztán a következő sarkon belebotlottunk egy fagyizóba. Nem baj, majd lesétáljuk úgyis. A sós pörkölt pisztácia fagyi íze álmaimban jön elő azóta. Valahogy képtelenek rossz fagyit főzni. És itt a kulcs, hogy nem spórolnak időt és energiát rá, nem műanyag ízű porokból kutyulnak valamit. Így kis túlzással, de szinte mindegyik sarkon tudsz venni egy igazán finom, lapátnyi gelatot. Két favorit van, amit érdemes kipróbálni: I caruso és Gelateria La Romana. Mindkettő zseni és mindkettő eldugott, inkább helyiek ismerik és próbálják is titokban tartani, ami a legjobb jel.

Amit még nem szabad kihagyni, az a helyi piac. Bár ezt szerintem nem kell mondani. Hiszen bárhova is utazol, az szinte kötelező program kell, hogy legyen. Az (is) adja az ízét az útnak.

Van a híres Porta Portese, vasárnapi piac.

Hatalmas területen helyezkedik el és nincs olyan, amit ne kaphatnál meg. Mondjuk 5 euróért. De sajnos csalódás volt. Sok a bovli. Ez nem A piac. Viszont van egy másik napi mercato – Campo dei fiori -, amit megtaláltunk a Parione negyedben. Vagy inkább belebotlottunk. Hatalmas nyüzsi volt, erre kaptuk fel a fejünket. Mindenhol árusok, zöldség, gyümölcs, tengeri herkentyűk, csábító illatok. Nem volt akadály, hogy ők olaszul beszéltek hozzánk. Kézzel-lábbal kommunikációval bármi megoldható. Főleg, ha egy csillogó szemű olasz férfiúról van szó.

Ha csak 2-3 napra is, azt mondom megéri, menjetek. Óriási az a város. Én imádtam, hogy minden sarkon valami emlékműbe ütköztünk vagy egy templom lábánál kortyolgattuk a cappuccinot.

De a legjobb, ha mindenféle tervezgetés nélkül csak mentek a megérzéseitek és az illatok után.