Jordánia első benyomások, Aqaba a Vörös-tengernél
2011. márciusának utolsó hetében járunk, most szállt le a gyönyörűséges Malév gépünk Amman nemzetközi repterén. Szép, napsütéses reggel van, 10 fok körül lehet, hozni kellett volna valami normális kabátot. Nem tudom, más szokott-e ilyet, de én minden alkalommal, mikor kiszállok a repülőből, próbálom eldönteni, hogy az első szippantás hasonlít-e valamelyik korábbi hely első szippantására. Az egésznek semmi értelme egyébként, mivel most is csak annyit érzek, hogy nem otthon vagyunk, és hogy fogalmam sincs mire számítsunk Jordániától, Szíriától, meg ettől az egész arab világtól. Szimpatikus egyenruhások kérdezik, hogy mit keresünk itt náluk, mondom hogy megyünk egy nagy kört Jordániában, mert igazán gyönyörű ország a képek alapján.
„Jó válasz. Menjetek, hitetlenek!”
Se Máté, se én nem említettük Szíriát, biztos, ami biztos alapon.
Amman
Kinézek a reptéri kisbusz ablakán és mindenhol többszintes sárga-szürke kockaházakat látok, földszinti üzletekkel. Egy-egy kereszteződésnél egész távolra ellátni, és akkor rájövök, hogy mindenütt dombok vannak a város alatt, szinte hullámzik az egész, jellegtelen hangyaboly. El tudom képzelni egyébként, hogy a helyieknek és az 1-2 napnál többet itt töltő utazóknak megvannak a kedvenc, hangulatos városrészei, ahol jó és érdemes is lenni. A Lonely Planet szerint kötelező a Citadella, úgyhogy a Couchsurfinges csajtól taxit fogunk és fél órát száguldozunk az átláthatatlan szerkezetű városban, mire elérünk a római kor óta erődként használt dombhoz a város kellős közepén.
Laza veszekedés a taxissal a viteldíjon, és már fenn is vagyunk a várban, fúj a szél, lobog a jordán zászló, a harapni lehet a levegőt a márciusi borongós napsütésben. A város minden irányban a látóhatárig terpeszkedik, és innen föntről már nem csak ocsmány, de szemet gyönyörködtetően kaotikus is. Modern épületeket alig-alig látni, minaretet annál inkább, és mire ez a tény eljut az agyamig, már szól is a müezzin a szélrózsa minden irányából. Kultúrsokk level 1000. Ülünk az ezeréves köveken, hallgatjuk a város dalát és arra gondolok, hogy baszki, nem is rossz hely ez.
A vár alatti római amfiteátrum kifejezetten érdekes, főleg a rajtunk bámészkodó, elmaradhatatlan gyerekcsoportokkal együtt. Reggel 5-kor a müezzin üvöltésére ébredek a jéghideg, sötét szobában és hirtelen fogalmam sincs, hogy hol vagyok és mi a franc van. Felkelés után Mátéval az előrejelzést nézzük: Ammanban és Északon eső és hideg lesz a következő napokban, úgyhogy szenvedés helyett inkább elhúzunk a Vörös-tengerhez.
Aqaba
A döntés jónak bizonyult, pár ezer forintnyi pénzzel és 5 órával később már pólóban keressük a legolcsóbb hostelt az egyébként turistaparadicsom városban. Az útikönyv megmondja melyik kisbusszal, mennyiért tudunk lemenni a várostól délre található merülőhelyekhez, ahol tényleg gyönyörű a Vörös-tenger. Nem lett volna rossz már délelőtt megérkezni, hogy legyen idő megkeresni az elsüllyesztett tankot meg repülőt, meg a többi bekorallozódott víz alatti látnivalót.
A naplementében stoppolunk vissza a városba, ahol aztán fekete műanyag zacskóba rejtve isszuk a 8%-os, édeskés sörünket a tengerparton. Körülöttünk kaját sütögető családok és szintén fekete műanyag zacskót szorongató fiatalok élvezik a hűvös-szeles kora estét.
Az öböl túloldalán már égnek az izraeli Eilat fényei. Máté szerint az ott az ígéret földjének kapuja, és hát tény, hogy rohadt jól mutat innen nézve, úgyhogy ennyiben is maradunk. Tizenvalahány napunk van az egész kalandra Jordániástól-Szíriástól, ezért másnap reggel egy jó szar kávé után fogunk egy kisbuszt Északnak, a zseniális sziklaformáiról híres Wadi Rum irányába.
Gyere szállj be Te is, pont van még egy hely itt a kendős öregúr mellett!
