2018 nyarán a kerékpáros vándorutam első és utolsó hete Kazahsztán pusztaságában a maga letisztult, lepusztult, időtlen és idétlen valójában egyszerre volt a dicsőség és a kín; a türkök kék egén tündöklő nap fényében hunyorogva szállt a nemzeti sas, amely ettől aranyosnak mondható.
Hónapok izgalmai torkollnak bele az indulást megelőző nap szerencsétlenkedéseibe, elszántan és majrésan tekintek közép-ázsiai utazásom kezdetére. Még egy nap és ott leszek valami felfoghatatlan frászban, mindentől távol, hogy egy korábban ismeretlen hely nyújtotta gyötrelmeket testi-lelki értelemben is megélve a végeláthatatlan sztyeppén és félsivatagi buckákon bandukoljak. Szárazság, síkság, a nagy semmi; ez vár. A zavaros előzmények mint egy Hartmann zónába sodornak, még a repülőtársaság neve is összecseng a vízérrel. Ekkor még nem sejtem, hogy ez a szív diadala lesz.
Éjjel landolunk a világ kilencedik legnagyobb országának fővárosában, Asztanában, amely időlegesen a Nur-Sultant, az országot naggyá tevő apu nevét is viseli, hogy aztán ismét Astanává váljon. A szénhidrogének gazdagsága csillogásba öltözteti a fővárost, e modernség azonban, ahogyan néhány nappal később majd én is megfigyelhetem, hiánycikk, több tíz éve változatlan, rideg települések mállanak bele a rengetegbe. Megizzadok, mire megkapom a pecséteket, és átjutok az ellenőrzésen, ám mielőtt letüdőzhetném a csillagfényes éjszaka fülledt, szúnyogoktól hemzsegő városi levegőjét, menetkészre kell építenem az együtt már oly sok közös kalandot megélt kerékpáromat, a fekete kutyát. Tompa puffanás jelzi érkezését az addigra már kiürült váróteremben.
Gyér a forgalom a zöldellő földeket átszelő autópályán, ahol jobb híján én is kerékpározom. Esteledik, a Nap már alábukott, de csillagok még nem pontozzák az égboltot, mikor betévedek egy kis faluba, ahol kisvártatva a helyiek barátságos társaságában találom magam. A távolból is kiemelkedő templomhoz hajtok szállás után kutatva, és elsősorban abban reménykedem, hogy valaki majd befogad; ezt sikeresen ki is provokálom a parókián.
Vlagyimir a pap, nejével és fiával, valamint sógorával gondozza a templom szakrális és földi javait, és ad iránymutatást a túlnyomóan pravoszláv lakosok mindennapi életéhez. A sok zöldséggel felszolgált gribnoy sup meg grechka, azaz gombaleves és hajdina után kvásszal, erjesztett gabonaitallal és helyi édességgel kínálnak, miközben a fordítóprogram segítségével esetlenül kommunikálunk. Ha már hajdina: Közép-Ázsiában ez az oly népszerű étel honfoglalóinkat is megihlette: az eredetileg ’Hajdináról fúj a szél’ az idők folyamán azonban ’Hej, Dunáról fúj a szél’-re változott.
Másnap reggel szállásadóm körbevezet, és a kertben fellelhető összes növény nevét elmondja oroszul. Ezt követően visszatérünk a házba reggeli imádságra; ő mormol, én meg sorra vetem a kereszteket az ikonoktól pompázó vendégszobában, majd az imádság végeztével kiveszi a kezemből a telefonom, és már tölti is rá a Bibliát, hiszen jól jön az még a hosszú, viszontagságos úton. A bőséges reggelit követően, útravalónak még ad szegfűszeget, gvozdika, mondja gvozdika, ez mindentől megvéd, csak eszegessem, ráadásként pedig megáld engem és a fekete kutyát.
A szentségek erejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy néhány nappal később a száraz hátságon az ilyenkor oly szokatlan égi áldás is megérkezik. Ahogy haladok délre egyre kopárabb a táj, egyre lakatlanabb, noha az út forgalmas. Otthonosan kerékpározom a helyi játékszabályok szerint: egy duda üdvözlés, két duda tűnés az útról. Jól ismerem már az útszéli murvát, az erősorrendben én vagyok az utolsó, de ha az emberek kiszállnak a kocsikból egy szelfi kedvéért, ajándékokkal és jókívánságokkal halmoznak el. Messze egymástól összesűrűsödik egy faluravalónyi fehérre meszelt kék ablakkeretes ház. A porlepte utak, a kiégett fű, a romos majorok egykor szebb napokat megélt települések benyomását keltik. E vadkeleti falvakat leszámítva csak a tranzitút benzinkútjaihoz csatlakozó gyorséttermek, bódék és motelek szakaszolják időnként a pusztaságot átszelő kopott, repedezett aszfaltutat. Karagandi nagy iparvárosa után, amely nem nélkülözni a modern városok kellékeit, lényegében ezer kilométeren keresztül semmi érdemleges, izgalmas, legalábbis első látásra; és tulajdonképpen másodikra sem.
Hallottam egy balfastó, jó hely ez a Balkas-tó. Nagy, lefolyástalan terület, melynek legfőbb érdekessége, hogy a keleti része sós, a nyugati meg édes. Központi városát, Balkhasht sem nevezném kifinomult üdülőhelynek. A kíméletlen szél és az indigókékkel átitatott rongyos felhőkből esésnek induló víztömeg csak fokozta az előttem elterülő szürke város zord sziluettjét. Sátramat a városon túl, az egykori fővárost, Almatit és a jelenlegit összekötő vasút közelében állítom fel. Már éppen elaludnék, mikor egy járókelő, nemsokára kiderül, egy rendőr erőteljes szólongatása riaszt félálmomból. Ideje hát kimennem. Közben a társa is megérkezik, együttesen vizsgálják az útlevelem és a migrációs kártyámat. Hiába kérem, hagyjanak aludni, ragaszkodnak, hogy velük menjek, így muszáj szedelődzködnöm. Rendszertelenül pakolom és egymásba halmozom a felszerelést a sötétben. A rendőrök türelmesen várakoznak, köpetet eregetnek. A csulázási szokások nem egységesek Közép-Ázsiában: északon inkább a kicsi gyors, délen a lassabban kibocsájtott, nagyobb köpések a jellemzőek, a folytonosság ugyanaz. Miután elkészültem, elindulunk, követem őket, kisvártatva egy motel parkolójába érkezünk, bevallom, nem erre számítottam. Letámasztom a kerékpárt, furcsállóan tekintek körbe, a történet sehogyan sem áll össze egésszé. Azt mondják, így biztonságos, én pedig miután megtudom, hogy rendezve van a számla, és nekem nem kell fizetnem érte, megköszönöm, bepakolok a szobámba és csak remélem, hogy nem lesznek ágyi vagy miféle poloskák. Ezeknek az élőlényeknek szerencsémre azonban körülbelül annyi közük van Kazahsztánhoz, mint Magyarországnak az euróhoz.
A tó tágas felszínét behálózzák az ott tevékenykedő rozzant halászbárkák, hogy aztán a kifogott zsákmány a kifőzdék asztalára, vagy az útszéli vasbódék melletti szárítókötelekre kerüljön. Riba, azaz hal, hirdetik a táblák, felfestések. A tóvidék halas ételei mellett a húsban gazdag levesek és egy tál ételek, mint az orosz rizses hús, a plov, a pörköltünkre hasonlító, török eredetű kurdak, vagy a szintén török darálthúsos tésztabatyu, a manti a jellegzetes étel. A hús főként birka, mindig jó adag birkafaggyúval felszolgálva. Igazi kánaán ez a szilárdénus diéta művelőinek. Megértem, a pusztában csak a birkafaggyú ad erőt és mindent lebíró akaratot.
Perzsel a nap, e reménytelenül kietlen vidéken sehol egy árnyék, csak némi igénytelen fűféle és virág, első ránézésre selymes burkánfű és slattyogó krétincs. Kissé hullámos és nagyon egyenes az út, követi a tó határát, közel halad hozzá, de nem annyira, hogy könnyedén megmártózzam benne, vagy legalább a lábam belemártsam. Ráérősek a delelők, nem siet az idős asszony sem a mantival, nem bánom. Hiába a karszár és a bebugyolált fej, ami egyébként bábuska külsőt kölcsönöz, jobb az árnyékban megpihenve várni az ételt. A napfelkelte után nem sokkal egészen a naplementéig délibábos hőségben tekerek. Annyi vizet viszek magammal, amennyit csak lehet, mert bár hamar felmelegszik, de a folyadékot csak az ilyen megállóhelyeken lehet beszerezni.
Egy meglepően idillikus tóparti házra látok rá egy lejtőről az alkonyatban. Eldöntöm, ott lesz a szállásom, de ahogy közelebb érek, elbizonytalanodom. Körbejárom a telket, és egyszer csak találkozik a tekintetem gazdáéval; nincs visszaút, valami vendégházban fektetem le a matracomat. Később bekopogok a fő házba. A piszkos, füstös épület tényleg csak távolról tűnt jó helynek, mégis átjárja valami otthonosság, ahogyan Asilhan (valahogy így hívják) és szolgája, Rahmateullah a konyhában tevékenykednek. Mindketten fiatalok. Éppen elkészült a bundáskenyér, körbeüljük a kis asztalt, szerény vacsorájukat megosztják velem. Tejes fekete teát iszunk. A kis tévén a man in black megy.
Másnap korán indulok, elköszönni nincs lehetőségem. Burubaimal párszázas település a tó déli csücskében, mely a maga kazah módján alkalmas hely az étkezésre, bevásárlásra. Innen vagy Biskek, vagy Almati felé lehet menni, sokféle népség találkozóhelye ez a kicsiny falu. Esznek, isznak, társalognak. A telitalpas guggolás mesterei a közép-ázsiaiak. Ez a pozíció a legalkalmasabb az ürítésre is, noha az út szélén inkább a hesszelésről szól. A legsukárabb csávók fux, szotyi, susogós melegítő, makkos cipő szettben ücsörögnek. Ez a gopnik-style, ahogyan későbbi útitársaim majd emlegetik.
Mivel én a kirgiz főváros felé tartok, elhagyom az M36 országutat, ahol eddig haladtam, és rátérek valami irgalmatlan tanyasi bekötőre. Ez itt a B kategóriás, papíron háromjegyű út. A szél továbbra sem kímél, arcomba fújja a finom szemű homokot, keresem a legkevésbé alkalmatlan szálláshelyet a szúrós kórók között az elmúló délutánon, de sehogyan sem jó. Fogyatkozik az élelem, és fogyatkozik a víz, a forgalom már réges-rég elfogyott.
A hullámzó út egy buckáján fehér kamion vesztegel, megállok, és a két kezemmel megkérdezem a sofőrt, hogy nem bánná-e, ha a gép mellett, szélvédett helyen sátraznék. Nem bánja. A cipőmmel félresöprök egy sátorhelynyi szemetet, és elkészítem a táborhelyem. Said, a kurd kamionos napok óta itt vesztegel. Dinnyével kínál, az jó, meg valami levesszerűséggel, azt inkább kihagyom. Kezeslábas kommunikációnk után azonnal kidőlök sátramban. Hiába a védett hely, a kavargó szél szinte szétfeszíti a ponyvát, nyugtalanul alszom.
Az ébredést követően már reggel arcul csap a hőség, tele a szemem sivatagi porral, a vízkészletem leapadt, és kajám sincs sok. Nem kímél a déli szél, az uralkodó széliránnyal szemben lassan haladok. Fájdalom és fáradság, miden pedálfordulatért meg kell dolgozni a kietlen pusztaságban. Térkép szerint már nincs olyan messze a település, nemsokára vége a kálváriának, nemsokára már múlt a sivatag, addig viszont szenvedés, szomjazás, idegenség; sehol senki.
Sokszor meg kell állnom, próbálom beosztani a felmelegedett vizem, nehezen megy. Teljesen alkalmas ez a hely eltűnni egy időre, mondjuk teljesen.
Váratlanul megjelenik egy teherautó, lassít, és a sofőr kiad egy hideg üdítőt. Megmenekülök.
Miután kiérek a félsivatagból, megjelenik a zöld szín a rónán. Meghíznak a települések, folyó szeli át az alföldet, és a távolban előbb tompán, majd egyre élesebben kirajzolódnak a hegyek, én pedig nem csak személyesen, térben is a határon vagyok. Alig várom, hogy elhagyjam végre ezt az országot, de tudom, nemsokára visszatérek. Akkor az Iszik-köl felől érkezem a hegyekből, kanyonok és gazdag völgyek mentén, hogy aztán a fenséges forgatagból újfent a száraz homokpusztába érjek, s hogy a tranzitút visszavezessen a kiinduló, s egyben záró állomásomra.
És akkor a hőséget a hűvös szél, a napsütést a havas eső váltja, és ami van, az az úton levés állandósága, a karaván állandósága, a gyötrelem állandósága; a két keréken levés egyensúlyában vagyok, ha aznap esik, ha aznap fúj, ha másnap esik, ha másnap fúj, én akkor is megyek. Én ezáltal vagyok, én jó helyen vagyok.
Gyertek velünk utazni a világ körül instagramon, és kövessetek minket Facebookon is napi hírekért és előadásokért utazás és fenntarthatóság témában!
A honlapon található fotókat szerzői jog védi, azok letöltése, felhasználása engedélyköteles. Engedéllyel kapcsolatban az info@mondolo.hu címre, vagy a facebook oldalunkon várjuk a megkereséseket.