Létezik egy mondás, miszerint a pizza olyan, mint a szex. Ha nagyon jó, akkor nagyon jó, de ha nem olyan jó, azért akkor is elég jó. Talán így tudnám a legjobban jellemezni a 12. szakaszt. A Kéktúra Dorog és Piliscsaba közötti távja nem a legfestőibb, nincsen tele csúcsokkal és kilátókkal, erdőben is csak elég rövid ideig sétálunk, ennek ellenére egyáltalán nem mondhatjuk, hogy haszontalan időtöltés lenne végigmenni rajta.
Csendes falvakon visz keresztül, ránk bízza, hogy nekiveselkedünk-e a leágazásoknak, amiken az útvonaltól nem messze lévő magaslatok érhetők el, vagy szigorúan követjük a kijelölt utat, és úgy dolgoztat meg, hogy kicsit fájjon, de ne kelljen két hétig mankóval járnunk utána. A 18 kilométeres táv persze nem gyerekjáték, ezalatt igencsak el tud fáradni az ember, de a mérsékelt emelkedők és süllyedések miatt a Kéktúra Dorog és Piliscsaba közötti szakasza bárki számára ideális terep lehet kortól és tapasztalattól függetlenül.
Irány Dorog
Dorogra busszal, valamint vonattal is eljuthatunk, ha a tömegközlekedést választjuk. A vonat a Nyugati pályaudvarról indul és körülbelül 1 óra alatt ér be a dorogi állomásra. Ez 930 forinttal könnyít a tárcánkon. Busszal az árpád hídi autóbusz-állomásról tudunk kijutni. A 800-as számú járat menetideje szintén egy óra, ám körülbelül 200 forinttal olcsóbb a jegy. Vonatból óránként kettő, buszból egy járat indul.
A kicsit drágább vonatjegyet indokolhatja, hogy a túra kiindulási pontja vasútállomás, így a rajtvonalig tudunk utazni. Mi a buszt választottuk, mert Vudi barátom azt mondta, a vonaton át kell szállni, de igazából nem kell, a járat közvetlen, Vudi hibázott. Vagy csak így akart megspórolni magának egy metrózást, ő ugyanis az Árpád hídnál lakik, közel a buszpályaudvarhoz.
Negyed kilenckor indultunk Budapestről. Ködös, szürke volt a reggel, de legalább nem esett és a hőmérséklet is fagypont felett maradt végig. Dorogra érve sikerült megtalálnunk a város legkisebb késdobálóját, ahol a kötelező túraindító sör is elfogyasztásra került. A pályaudvart már a kék jelzésen közelítettük meg, szóval az indulásnál nem volt gondunk megtalálni a helyes irányt.
A pecsét közvetlenül az aluljáróból feljőve, jobbra található. Dorog rendezett kisváros képét mutatta, nyugodalmas körülmények között szeltük át a települést. A Kenyérmező-patakot követően a lőtérnél először rossz irányba fordultunk, de úgy ítéltük meg, hogy ez még nem számít eltévedésnek. Sőt, büszkén jelentjük, hogy a 12. szakasz az első, amit eltévedés nélkül sikerült abszolválni.
A Pilis oldalában
A lőtérnél jobbra kell kanyarodni, bármennyire is úgy tűnik, hogy magánterületre tévedtünk. Egy keskeny ösvényen jutunk el a 117-es útig, amin fokozott óvatossággal kell átkelnünk, az autósokat ugyanis semmi nem figyelmezteti ránk. Nem ez az első eset, hogy a Kéktúra forgalmas autóutat keresztez, ahol a túrázók nem kis veszélyt vállalnak minden egyes átkeléssel. Erre jó lenne kitalálni valami megoldást.
Kesztölcön az Esztergomi utcán gyalogoltunk néhány száz métert, majd balra kitörtünk a Kétágú-hegy irányába. A látvány még ezen a ködös délelőttön is fenséges volt, a csúcsok szinte vonzzák magukhoz az embert. Nem mászunk fel a hegyre – bár a Z jelzést követve ezt is megtehetjük -, de nagyon megközelítjük, majd jobbra fordulunk. Még itt sem szakadunk el teljesen a várostól, de a hegyoldalban való gyaloglás csodálatos élmény. A tekintetünk úgyis inkább a kitüremkedő mészkőbordákra vetült. A hegyoldalból egy kis erdőség vezet el minket a következő pecsételőhelyig, a Tölgyfa vendéglőig.
Elég jó tempóban haladtunk, úgyhogy engedélyeztünk magunknak egy negyed órás pihenőt, meg két pohár sört. A távból szűk 8 kilométer volt még hátra, vagyis a felén már túl voltunk. Klastrompusztára érve, illetve azt elhagyva a Duna-Ipoly Nemzeti Parktól is elbúcsúzunk, ami 12. szakaszból egyedül a pilisi hegyoldalt foglalja magában.
A pihenőhelyen és az útvonalon is meglepően sok túrázóval találkoztunk. Úgy látszik, hozzánk hasonlóan sokan kezdik az új esztendőt természetjárással. Ekkorra már a köd is felszállott. Tiszta, száraz időben folytattuk utunkat. Hosszú, elnyújtott ereszkedéssel értük el Piliscsév zavarba ejtően halk falucskáját. Itt még a kutyák sem ugattak, éteri nyugalmat sugárzott a település ottjártunkkor.
Célegyenesben: Piliscsaba
Piliscsaba és Piliscsév között ismét kapunk egy kis természetet, hogy mégiscsak a zöld maradjon meg az emlékezetünkben. Pontosabban a fák és a táj, mert zöldet télvíz idején nem nagyon látunk. A természetjáró weboldalán ígért árvalányhajak és vadvirágok sem képezték a túra részét, de aki januárban túrázik az ne is számítson nyári vadvirágokra, ugyebár.
Piliscsabához közeledve a távolból megcsodáltuk a Dévényi Antal-kilátót, amit a köznyelv csak Jenga-toronyként emleget. Erre azért nem másztunk fel, mert igen nagy kitérő lett volna, és már elég rendesen elfáradtunk, a többire meg azért, mert akkor még túl sűrű volt a köd a kilátózáshoz. Nagyjából ekkor döbbentem rá, hogy a Szent Péter-fa megtekintése is elmaradt, de legalább van miért visszajönni.
Látnoki pontossággal, 15:10 magasságában értünk Piliscsaba vasútállomásra, ami a Kéktúra 12. szakaszának végállomása is egyben. Innen 15:21-kor indult Pestre a vonat, időzíteni sem tudtunk volna jobban. Az állomást egyébként már jól ismerjük, nem most jártunk itt először. Innen indult ugyanis az eddigi legnagyobb létszámú Kéktúra különítményünk egy igen nedvesre sikerült gyaloglásra.
A 16. szakasz teljesítésével – ami reményeink szerint hamarosan megtörténik -, nagyjából kivégezzük a Budapesthez közeli részeket. Azt követően kicsit nagyobb körültekintéssel kell majd szervezkednünk, de természetesen nem hagyjuk abba a túrázást.
Kéktúra rovatunk cikkeit ezen a linken érheted el. Gyere velünk utazni a világ körül instagramon, és kövess minket Facebookon is napi hírekért és előadásokért utazás és fenntarthatóság témában! A cikkben található fotók a mondolo.hu tulajdonát képezik.