Akik olvasták a legutóbbi Kéktúra bejegyzést, azok emlékezhetnek, hogy az időjárás nem éppen fogadott minket a kegyeibe. Piliscsaba és Hűvösvölgy között egész nap esőtől áztatva kényszerültünk róni a kilométereket és habár ez a kedvünkön nem sokat rontott, ha lehetett volna választani, szívesen elzártuk volna az égi csapokat. A Kéktúra 15. szakaszához viszont nem is kívánhattunk volna kellemesebb időjárást. Frissítően hűvös szellő és szikrázó napsütés voltak az útitársaink a 23 kilométeres szakasz teljesítése közben, amit logisztikai szempontok miatt visszafelé, Dobogókőtől a Rozália téglagyár irányába haladva teljesítettünk mintegy hat és fél óra alatt.

Utazás a csúcsra

Dobogókőre kijutni nem komplikált, de időigényes. A H5-ös hév (vagy 5-ös metró) visz ki minket Pomázig, innen pedig a nem túl gyakran induló 860-as busszal jutunk fel a csúcsra. Fontos, hogy a budapesti bérlet mellé kiegészítő jegyet kell vennünk, ugyanis Pomáz már nem tartozik a közigazgatási területhez. A Szentlélek téren találkoztam Woodyval és Viviennel, leghűségesebb túratársaimmal, akik már jó előre jelezték részvételi szándékukat. Mindhárman Pomázig, illetve Pomáztól vettünk két kiegészítő jegyet, de csak később eszméltünk rá, hogy a Rozália-téglagyárig fogunk visszatúrázni, ahonnan a bérlet már használható.

A tervezettnél jó húsz perccel hamarabb sikerült Pomázra érni, a 860-as busz indulásáig viszont volt még fél óránk, ezért beültünk az egyik helyi kocsmába. Ivókkal a hév megálló meglepően jól el van látva, négyet számoltunk össze a környéken. Várakozás közben legurult a lassan már hagyománnyá váló túraindító sör. A busz indulása előtt nem sokkal a megálló már tömve volt. Később tudtuk meg, hogy a 24. Dobogókői Hegyi Futóversenyt is azon a napon rendezték, szóval az induló busz a plafonig tömve volt. Mindent összevetve az indulás és az érkezés között jó 3 óra telt el, ezt érdemes a tervezésnél észben tartani.

Indulás Dobogókőről

Dobogókőn sajnos nem sokáig tudtunk nézelődni. Ennek egyik oka, hogy tényleg nagyon sok sportoló volt a csúcson, de ami nagyobb gondot okozott, hogy nem voltunk felkészülve az éjszakai túrázásra, márpedig a viszonylag kései indulás miatt kétséges volt, hogy napnyugta előtt be tudjuk fejezni a túrát. Ennek okán egyébként nem is nagyon tartottunk pihenőket, étkezni is út közben étkeztünk, de éppen napnyugtára sikerült abszolválni a távot, nem kellett az erdőben éjszakáznunk.

Dobogókő a túra legmagasabb pontja, innen kellemes lendülettel tudtunk megindulni és ez a lendület jó sokáig ki is tartott. Az út hamar bevisz minket a természetbe és szerencsére ritkán vezet ki az erdőből, így gyakorlatilag a túra teljes hosszán kellemes vadregényben barangolhatunk. A Zsivány-szikláknál álltunk meg először nézelődni. Ezek az érdekes képződmények és a közöttük megbúvó völgy remek rejtekhelyet szolgáltattak régen a zsiványoknak, a névadás is innen ered.

Az első pecsételő hely Pilisszentkereszten található kicsit több, mint négy kilométerre Dobogókőtől. Két bélyegző közül is választhatunk a városban, az egyik egy kocsmában, a másik egy vegyesbolt előtt található. Komoly önkontrollt gyakorolva megelégedtünk a vegyesboltnál található bélyegzővel.

A szurdok és a kaptatók

A pecsételést követően hamar elértük a Dera szurdokot, ami a túra talán legszebb része. A völgyben hidakkal keresztezett hangulatos vízfolyás mentén gyalogolhatunk, ám a hidak rossz állapota miatt ez a szakasz ott jártunkkor le volt zárva, helyette a kék háromszög jelzést követve a gerincen kellett gyalogolnunk, ami kivételesen szép kilátással kárpótolt minket.

A Dera szurdokot ÉK-i oldalról határoló gerincről remek kilátás nyílik az alant futó völgyre. Az érdekes sziklaképződmények miatt néha úgy éreztem, hogy a Vadálló köveknél túrázok.  

A szurdokot követően viszonylag egyenes, hosszú szakasz következik, aminek egy hajtűkanyarban végződik. Nagyjából Csobánkán eszméltünk rá, hogy már egy ideje nem láttunk kék jelzést. A kötelező eltévedés is része már az állandó “kékes” csomagunknak. Visszagyalogoltunk a hajtűkanyarhoz és felmásztunk a Szentkút forrásig, ami után a szakasz egyik legkeményebb kaptatója következett. Habár szinte folyamatosan lefelé haladunk, két olyan szakasz is van, ahol nagyon komolyan dolgoznak a farizmok. Ez volt az első, intenzívebb, de rövidebb emelkedő.

A második a Kevély-nyeregre felvezető út, aminek a végén a második pecsételő helyet találjuk. Ez nem olyan meredek, de hosszabb, mint az előző. A végén muszáj volt megpihennünk, mert már a fülünkön is levegőt vettünk. A forró tea és némi pálinka visszarugdosta belénk az erőt, pár percnyi pihegést követően nekiindultunk az utolsó etapnak.

Célegyenesben

A Teve-sziklát elhagyva már nagyjából éreztük a végét, de volt még előttünk egy igen meredek ereszkedés, valamint beállt a szürkület, szóval nagyon figyelni kellett, hogy az avarban megbúvó görgetegeken nehogy a bokánkat szegjük. A legutolsó rész egy hosszú egyenes a vasúti sínnel párhuzamosan. Az ösvény elejét kicsit nehéz megtalálni, de ha a bódéhoz felmászva az ember elindul a sínek mentén a téglagyár irányába, rá fog bukkanni.

A 218-as busz jól ismert megállójába már vaksötétben érkeztünk. Mindenkinek sajgott mindene, ami nem csoda, ha figyelembe vesszük, hogy ez volt az eddigi leghosszabb gyaloglásunk. Az eredeti távot megnyújtottuk jó másfél-két kilométerrel, ekkora távon pedig természetes, ha az ember fájlalja valamijét a végén. A Szentlélek téren elfogyasztottuk a túrazáró italokat, majd hazafelé vettük az irányt. Tervezünk még idén egy Kéktúra 16. szakaszt, de semmi sem biztos.

Gyertek velünk utazni a világ körül instagramon, és kövessetek minket Facebookon is napi hírekért és előadásokért utazás és fenntarthatóság témában!

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé.