Október elején három hétre elutazom Kanadába meglátogatni öcsémet és a két hónapos unokahúgomat, Annabelle Marie Kőrösit. Előtte viszont mindenképpen szerettem volna még néhány pecsétet a Kéktúra füzetembe. Sajnos a kanadai út szinte teljes egészében felemészti a szabadnapjaimat, ezért a Szegedtől távol eső, vagy bajosan megközelíthető szakaszok – mint amilyen a legelső Kéktúra szakasz is volt – nem jöhettek szóba. Figyelmem éppen ezért a Budapesthez közel eső részekre összpontosult, névlegesen a 12-15-ös szakaszokra, amelyek közül a legrövidebb 14, a leghosszabb 23 km, vagyis egy nap alatt kényelmesen legyalogolhatók.
Az elképzelés az volt, hogy a négy túrát párosával 1-1 nap alatt teszem meg, de lassan kezdek rájönni, hogy az elképzeléseim a legritkább esetben találkoznak a valósággal. Nem tudom, hogy miért vagyok meglőve a napi 40 km-es távokkal, talán csak a kíváncsiság hajt, hogy mi a teljesítőképességem határa, de egyre inkább úgy gondolom, hogy a nagyjából 20 km-es szakaszok jelentik az ideális hosszúságot. Azokon van idő egy hosszabb étkezésre, lehet fényképezni, rácsodálkozni a tájra, megkeresni, melyik hegycsúcsot látjuk magunk előtt, mi a neve a mellettünk nyíló vadvirágnak, melyik fa termését látja az ember az út szélén.
Pénteken délután indultam fel Pestre. A fővárosban szerencsére van 2-3 olyan barátom, akiknél bármikor jut nekem egy kanapé – jobb esetben egy fél franciaágy -, ha a helyzet úgy kívánja, szóval a szállást nem volt problémás megoldani, az utazás költsége pedig az Oszkáros fuvarok viteldíjától függ. Szeged – Pest viszonylatban szinte negyedóránként indul kisbusz, ezek jellemzően 2000-2500 forint között mozognak, szóval teljesen vállalható, kényelmes és gyors módon lehet feljutni a fővárosba, illetve lejutni onnan.
‘19.09.21 – #4 túranap [Kéktúra számok: 43,8/1165km; 8/152 pecsét]
Egy kellemes – és borral is csak felelősségteljes mértékben megnedvesített – esti beszélgetést követően viszonylag hamar nyugovóra tértem, hiszen másnap korai indulást terveztem. Túratársammal – Kosik Máté „Vudival” – a 29-es busz Kolosy téri megállójában értük utol egymást, innen közösen folytattuk utazásunkat a hűvösvölgyi kiindulópontig. Jó időt futva, reggel 8 körül került füzetünkbe a Hűvösvölgyi Gyermekvasút pecsétje.
Tekintettel arra, hogy ezek a rövid szakaszok mind a városhoz viszonylag közel tekeregnek, teljes mértékben sohasem szakadunk ki a civilizációból, de ha valaki azt hiszi, ettől kevésbé szép, vagy természetközeli a túra, az nagyot téved. Könnyedén belefeledkezik az ember a környező erdőségekbe, amiket időnként megszakít egy aszfaltos szakasz, vagy városi panoráma, de ilyenkor is inkább gyönyörködik az ember az alant elterülő városban. Az útvonal egyébként jól kiépített, könnyedén járható, de a frekventáltsága miatt erre számítani is lehetett.
Némi forgolódást és tájolgatást követően reggel 8 után nem sokkal rátértünk a Kékre. Az aszfaltot az Ördög-árokban vérszegényen csordogáló patak felett húzódó híd fadeszkáival hagytuk magunk mögött. Elég sok turistaút találkozik itt, érdemes figyelni a jelzéseket, mert könnyedén a Nyéki-hegy csúcsán találhatja magát az ember, ha nem figyel. Egy darabig az Ördög-árok vonalát követve, majd Hársakalja városrésszel párhuzamosan gyalogoltunk, amíg el nem értünk a Hármashatárhegyi vitorlázórepülőtér széles mezejére. Az útról ki-kipillanthatunk a területre, ám ottjártunkkor repülőket nem láttunk.
Mátyás király egykori vadaskertjén – ennek kőtábla állít emléket – áthaladva jutunk el az Oroszlán-szikláig, amely nevét onnan kapta, hogy egy ülő helyzetben lévő oroszlánra hasonlít. Az út építése során faragással még rá is erősítettek erre a hatásra, ám később a szikla megrongálódott – olvastam vandálokról, orosz katonákról is, a wikipédia a II. világháborúra datálja a rongálást – de ennek ellenére továbbra is könnyű belelátni a kőbe a nagymacskát. A szikla után nem sokkal következik az Árpád-kilátó, ahonnan nagyszerű, ám kissé ködös-párás kilátás nyílt a városra a Duna vonalában.
A Kéktúra rövid szakaszon szinte visszafelé halad, majd a Látó-hegy keleti oldalában visz tovább, ahol igen sok terepfutóval találkoztunk út közben. A Szépvölgyi út keresztezésénél került ismét aszfalt a talpunk alá, ezt követően pedig végig a Hármashatárhegyi út mentén halad a kék jelzés, majdnem egészen a csúcsig. Az alkalmanként elhaladó autók mellé mi még egy kiránduló iskolás csoportot is kifogtunk, úgyhogy ezen a szakaszon nem nagyon merülhettünk el a természet szépségeiben. Láttunk viszont egy akkora terepjárót, mint egy tank.
A hegyre felérve előbb a kilátóba másztunk fel, itt bontottuk az első doboz sört. Az iskolás csoport érkezését követően gyorsan megkerestük a bélyegzőt, majd néhány perc pihenést, valamint a háborús bunkerek körbejárását követően folytattuk utunkat a következő pecsételő hely felé, amiről fontos megjegyezni, hogy mindössze másfél kilométerre található, vagyis kényelmes gyalogtempóban is maximum fél óra alatt elér hozzá az ember. Ezért vált gyanússá, amikor másfél óra múlva sem találkoztunk a bélyegzővel, hogy ezt bizony elnéztük.
Nagyjából másfél kilométerrel a pecséttől fordultunk vissza, úgyhogy 3 km-t ezen a Kéktúra szakaszon is sikerült rátoldani a távra, nehogy azt mondhassuk, hogy most minden flottul ment. Ha már a kellemetlenségekről beszélek, muszáj megjegyeznem, hogy a Hármashatár-hegyről leérve a Hangár Bisztróban megkérdeztem, feltöltenék-e a kulacsomat, amire azt a választ kaptam, hogy persze, 300 forintért. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen túrázó, aki ilyen kéréssel fordult az étteremhez, de akkor is pofátlanságnak tartom 1 liter csapvízért elkérni 300 forintot. Ráadásul nem űrtartalomra, hanem a gesztusért fizet az ember, szóval a fél literes kulacs is pont ennyiért töltődik tele.
A második bélyegzőt követően az út a Gyöngyök Útja (Via Margaritarianum) zarándokúton folytatódik. A Csúcs-hegy oldalában egészen a Tök-hegyig nagyjából szintben, utána viszont északnak fordul és fokozatosan süllyed egészen a Rozália útig, ahol ismét és immár végleg aszfalt kerül a talpunk alá, de itt lényegében be is fejezzük a túrát. A téglagyár épületének bejáratában található a bélyegző. A pecsételést követően elindultunk kocsmát, de legalább egy benzinkutat keresni, ahol csillapíthatjuk a szomjunkat. Az ürömi OMV kútig kellett begyalogolnunk, ott magunkhoz vételeztünk két doboz igen hideg sört, amit aztán a 218-as busz megállójában fogyasztottunk el, minden bizonnyal teljesen szabálytalanul, majd a busszal visszautaztunk Budapestre. Itt még jó a BKV jegy, nem kell külön bérlet.
A Kéktúra 14. szakaszának teljesítése közben láttunk megannyi gombát, találkoztunk egy siklóval, sok-sok túrázóval és sikeresen kinyírtam a második pár (szintén kb. 15 éve nem használt) cipőmet. Ennek is levált a talpa, úgyhogy ideje lesz valami rendes lábbelit keresni a túrázásokhoz. A bélyegzőpárnát most elfelejtettem magammal vinni, úgyhogy minden bélyegzőnél csináltunk egy fotót, hogy ha a halovány pecsétet nem akarják elfogadni, legyen bizonyíték a kezünkben. Ezt a gyakorlatot a pecsételés mellett is folytatni fogom. A következő szakasz a 13. lesz. Október 5-re tervezzük a gyaloglást, ráadásul igen szép számmal jelezték barátaim a részvételi szándékot, szóval csoportos természetjárás lesz.
Kéktúra rovatunk cikkeit ezen a linken érheted el. Gyere velünk utazni a világ körül instagramon, és kövess minket Facebookon is napi hírekért és előadásokért utazás és fenntarthatóság témában! A cikkben található fotók a mondolo.hu tulajdonát képezik