Cikkünk szerzője Almádi Róbert, akinek nagy szerelme az evezés: az első vízitúrás kalandja 2011-ben, a Maroson volt, még résztvevőként, amit aztán újabbak követtek a Tiszán és a Dunán, 2017-ben pedig a Magyar Természetbarát Szövetség vízitúra-vezető tanfolyamán szerzett szakirányú végzettséget. Vízitúrás kalandjait a Folyamász kapitány instagram oldalon láthatjátok, most pedig irány a Kazán-szoros, amiről Máté írása átfogó képet ad, most pedig vízitúrás szempontból mutatja be Robi.
Túrázóként, utazóként folyton fűti az embert a vágy, hogy mindig újabb, lehetőleg a világ
legkülönbözőbb helyszíneit járhassa be. A vízitúrázóknál ez picit másként van, hiszen ők időnként vissza-visszatérnek a Dunához, amely hol hegyeken tör át, hol pedig árterek világát hozza létre a Fekete-erdőtől egészen a Fekete-tengerig, ami ugyanolyan csodálatos a Dunakanyarban, mint a Gemencben, vagy a Szigetközben, és más, a képzeletünkkel folyamatosan játszó tájakon, amelyek folyásirány szerint felettünk és alattunk is lehetnek. És tényleg: ha valaki egyszer is ült már kajakban, kenuban, és élvezte, akkor a Kazán-szorost látva tuti megfogalmazódik benne a gondolat, hogy itt bizony át kellene evezni…
2018-ban volt szerencsém először átevezni a Kazán-szoroson, amikor a Szürkehód vízitúrával vágtunk neki a monumentális sziklafalak között összeszűkülő Dunának. Szerencsénk volt a szélcsendes idővel, hiszen egy ilyen keskeny, sziklákkal övezett “folyosóban” a hullámzás veszélyessé is válhat. Néha egy-egy hajó keltett ugyan hullámokat, amik visszaverődtek a sziklafalakról, de szerencsére ezt nem borzolta tovább a szél, úgyhogy a tájban gyönyörködve kellemesen és biztonságosan keltünk át a szoroson anno.
Nagy élmény volt öt év után ismét átkelni a Kazán sziklái között. Most csak négyen, egy autóval és két kenuval “ugrottunk el” a szoroshoz, hogy újra megcsodálhassuk a meredélyeket, sziklákat, melyek között folyik a Duna. A szoros partjait szemlélve kiválóan felfedezhetőek az üledékes kőzetre utaló nyomok: hosszú vonalak, csíkok futnak tova a hatalmas sziklákon, amik különböző színű rétegeket választanak el egymástól. Ha figyelmesen szemléljük a rétegek mintázatát, néhol üregeket is felfedezhetünk bennük,
melyek közül az egyikbe be is tudtunk evezni.
Logisztika
Mivel csak egy autóval mentünk, fontos kérdés volt a logisztika: ha A pontból B pontba vízitúrázunk, hogyan menjünk vissza a kocsiért amivel a kenut szállítjuk? Négyen mentünk, két kenuval és egy bringával, amit szétszedtünk (kivettük a kerekeit) és így az könnyedén befért az egyik kenuba. A Nagy-Kazán bejárata felett kerestünk egy olyan részt, amit még nem építettek be nyaralókkal, vagy maradt egy pici lejáró a horgászhelyekhez. Itt vízre tettük a hajóinkat, bepakoltuk a felszerelést és a bringát. Átkeltünk a Nagy-Kazánon, aztán a Kis-Kazán kijáratához közelítve megálltunk, összeszereltük a bringát, a többiek csorogtak tovább miközben én elindultam visszafelé az autóért a bicajjal. Mikor néhány izmosabb emelkedő után megérkeztem, betettem a kocsiba a bringát, aztán mentem arra a helyre, ahol a többiek
kikötöttek. Így nálunk volt már a kenu a bringa és a kocsi is.
A legszembetűnőbb változás a 2018-as utunkhoz képest a víz színén felbukkanó műanyag palackok látványa volt. Nem ölt hatalmas méreteket, nem alakulnak ki szemétkupacok, de a
gyönyörű látképbe belerondít egy-egy rikító műanyag flakon.
