Mi a közös Bogotában és Isztambulban? Hogy mindkettő két kiváló sorozat hazája (Narcos és Szulejmán). Na jó, utóbbi nem igaz. Akkor inkább az, hogy megjártuk egy repülőúttal. A dél amerikai térség régóta a radaron volt, Kolumbia, Peru, Bolívia és még sorolhatnám…

…hiszen mind megérdemelne egy több hónapos barangolást. Mikor 2016. év elején kiválasztottuk úticélunknak Kolumbiát, nyomós indok volt, hogy találtunk egy promóciós jegyet a Turkish jóvoltából, amely akkor indított járatokat Kolumbia és Panama felé. Mivel kevesebb, mint három hétre tudtunk elszakadni, egy olyan kompakt utat kellett összerakni, ahol egyszerre, viszonylag kis távolságokat bejárva van lehetőségünk túrázni, más kultúrát látni, jókat enni, szörfözni és csak úgy elleni. Látva Kolumbia földrajzi lehetőségeit, az 5000+ csúcsokat, kávé földeket, a tüzes salsa bulikat, a csodás tengerpartokat, egyértelmű volt, hogy itt kapunk egy teljes ízelítőt egy későbbre tervezett hosszabb dél amerikai úthoz.

Nem a kokó a jó szuvenír, hanem a kávé

A beszámoló elején talán érdemes pár szót ejteni az ország közbiztonságáról, az utazás veszélyeiről. Hiszen sokaktól hallottuk, hogy ez tartja vissza őket ettől a valóban egyedülálló célponttól. Természetesen amikor a családunk és barátaink megtudták, hogy hova megyünk, mi is kaptunk hideget- meleget, meg jó pár rendelést is, mit hozzunk majd… 🙂 Sokan le akartak róla beszélni az általuk vélt veszélyessége és a világszerte ismert drog businessből adódó rossz híre miatt. Szerencsére azonban nem hallgattunk rájuk!

Ahogy láttuk, az ország stabilizálódott, és a kolumbiaiak mindent megtesznek, hogy ne ez legyen az első gondolata mindenkinek velük kapcsolatban. Igyekeznek, hogy levetkőzzék végre a drog, veszélyes kartellek, gerilla háborúk és korrupció miatt rájuk ragasztott bélyeget.

A nagysikerű Narcos című, Pablo Escobarról szóló sorozat is pont ekkor robbant be, így nyilván bennünk is volt kíváncsiság, hogy mennyire van még jelen a mindennapokban. Miként élik meg ma azok, akik ennek valódi elszenvedői és túlélői voltak. Mikor egy helyi személyes érintettséggel mesél a kegyetlen időszakról és pszichopata drogbárókról, akkor esik csak le igazán, hogy a sorozat alig adja vissza azt a szörnyű szenvedést, félelmet és megosztottságot, amit a kolumbiaiaknak el kellett szenvedniük alig néhány évtizede. Ahogy mesélték, a múlt feledtetése, nem csak büszkeségi vagy turisztikai megélhetési kérdés, hanem igazából vágynak a biztonságos jólétre, hogy gyerekeik ne úgy nőjenek fel, ahogy nekik kellett, ne lássanak fegyvert és vérengzést. Persze a drogok jelen vannak, de csak annyira, mint egy-egy európai nagyváros bulinegyedében és szórakozóhelyein. Ha nem keresed külön, akkor nem találkozol kokainnal úton-útfélen. Alapvetően az volt a benyomásunk, hogy a helyiek megvetik a keményebb drogokat (ugye állítólag maga a legnagyobb terjesztő Pablo Escobar sem volt fogyasztó), ennek egyik nyomós oka, hogy ez tette majdnem tönkre az országukat. A fű már egy másik kérdés, azt nem vetik meg, sőt, 18 palántáig és otthon fogyasztva legális, tehát mértékkel, de használói. Egy salentoi jógatanár és bölcs gondolkodó mesélte egy méretes tekervénnyel a szájában „We went through a lot, so Colombian people deserve some peace”.

Fontosnak tartom leírni, hogy, ha okos utazó vagy, és az adrenalint kiéled egy magas hegy megmászásával, vagy egy hullám meglovagolásával, illetve betartod az íratlan szabályokat, hallgatsz a jó tanácsokra, megérzésekre, és elhiszed, hogy azért áll majdnem minden sarkon rendőr, mert a biztonságot szolgálják, akkor hasonlóan pozitív élményekben lesz részed, mint nekünk volt. Ha a kis intermezzo után érdekelnek hasznos tippek és tanácsok Kolumbiáról, akkor lépjünk tovább a természetbe, a 8 milliós betondzsungelbe.

Bogota, a színes és élhető metropolisz 2600 méteren

Budapesti esti indulás után, isztambuli átszállással másnap kora reggel érkeztünk meg Bogotába, a közel 8 milliós fővárosba, ami 2600 méteren fekszik, akár az európai sípályák. Az átlagos hőmérséklet 18-23C°-on mozog, de mint tudjuk, télen olyan hideg is tud lenni, hogy tűzifa hiányában 2 millió dollárral kellett szegény Pablonak befűteni a lakást. A reptéren és az utcákon is nagyon sok a rendőr, legtöbbjük kutyákkal ácsorog, de a hangulaton ez a fokozott ellenőrzés nem ront semmit. Leszállás után kedves kis goldik már szaglászták a táskákat. Nyilván mikor megláttam az elsőt összeszorított szájjal, kitárt kézzel, gügyögve rohantam felé, mikor a morcos bajszos rendőr gazdi határozott intéssel jelezte, hogy ‘nem te lány, ez most nem az’. Majd később a városban láttuk, hogy minden egyes utcában, megállóban, sarkon, gyors étteremben ott vannak (kutyával), de egyáltalán nem keltenek rossz érzést, szinte megnyugtató (mert ugye nincs is mitől félni). A kutya itt egyébként tisztelt állat, sok háztartásban jelen van, sőt az utcán is, de nem ám kóbor, vékony, kajakunyerálós, hanem igazi jó fej kis pajtás, aki elkísér egy darabon, csóválja a farkát mindenre és egy simogatásnak is úgy örül, mint a jutifalatnak. Reptérről nekünk könnyű dolgunk volt, mert egyből ott állt a Marriott* busz (egyébként van net a reptéren és lehet Ubert hívni!). *Nem, nem vagyunk luxi turisták, csak egy korábbi munka kiküldetés során összegyűlt némi Marriott pont, ami ilyen hosszú repülőút után mindig jól esik. A legjobb, mikor egy túrából érkezve, izzadtan, sáros bakanccsal, óriás backpackkel a hátunkon toppanunk a csilli-villi szállodába. A kedves recepciós általában azon gondolkozik, hogy is mondja meg finoman, hogy valószínűleg eltévedtünk, majd meglátják a nevet a foglalásnál és kerekedik a szem a platina membershipre. Bár mi Bogotában szállodában laktunk, de rengeteg színvonalas hostel is elérhető, igazán pezsgő élettel, főleg a Monserrate-hegy alatti egyetemi rész környékén.

Bogotára összesen 2,5 napunk volt, ennyit meg is érdemel a város, mert hangulatos és sok program lehetőséget kínál. Reggeli után neki is vágtunk gyalog, és szembesültünk a jól reformált közlekedéssel: buszoknak külön sáv középen, a forgalomtól teljesen leválasztott bicikli út, a fő út két irányba 8 sávos. Minket a J6-os busz vitt be a belvárosba és a K6-os hozott vissza ugyanazon az úton. Minden megállónál tudsz venni kártyát, amit feltöltesz pénzzel, és lecsippantod belépéskor (egy kártya több főnek is jó, azt számolja, hányszor használod), egy utazás 2000 peso, ami kb. 200 Ft!

Alapvetően elmondható, hogy az emberek nagyon nyitottak, kedvesek és egy szót sem beszélnek angolul. Annyit sem, hogy toilet, exchange vagy water. Sem a kiszolgáló személyzet, sem a rendőr, de egy kis spanyol nyelv, a mimika és a gesztikuláció adta lehetőségek segítenek megértetni magad. Tehát érdemes tudni pár spanyol alapszót, az egyszerűség kedvéért.

Az árusok segítőkészek, nem rámenősek, ami nagyon szimpatikus, így egész nap lehet szabadon lófrálni, bazározni a koloniális stílusú La Candelaria belvárosi részen. Ahol több építészetileg és kulturálisan látványos rész is látható. Csak érintőlegesen az Iglesia de San Francisco templom, Teatro Colon Bogota, ha nincs is nyitva, akkor is érdemes benézni, Gabriel García Márquez kulturális központ, a Plaza de Bolivar óriás tere, vagy az ország legnagyobb aranytárgy-kiállítása, a Museo de Oro.

Megkaptuk az első benyomást a nagyon élő városról: utcazenészek, táncosok, sakkozó nyugdíjasok, templomba járó családok, népviseletben ülő idős párok, dísz-sorváltás a katonákkal őrzött kormányépületek előtt és persze kutyák.

A belvárosi pompa és a külvárosi közélet közötti különbség itt kimondottan szembetűnő. Bogotában, a várost kelet-nyugat irányba átszelő főúttól délre, nem ajánlatos menni, ami a város közel felét jelenti. Itt vannak a szegénynegyedek, ahol rablások előfordulhatnak. Érdekes, hogy míg nálunk a hegyen a luxus lakni, itt a szegényebb népek vannak felfelé a kis utcákban, ahova egyébként nem is javasolt gyalog, helyi ismerős nélkül menni.

Mi is történhet, ha egy város vezetése szabadjára engedi a graffitis kultúrát?

Röviden: boldogságot sugárzó, színpompás képek, amiken látszik, hogy a művészt a legkevésbé sem sürgette a rá leselkedő büntetés veszélye. A néha csak egyszerű trópusi madarakat, vagy játékos állatkákat, néha pedig masszív politikai és történelmű töltetű képeket ábrázoló alkotások között sétálva egyáltalán nincs az az érzése az embernek, hogy megrongált épületeket lát. Sokszor hosszú percekig álldogáltunk egy-egy kép előtt, mire az apró részletekből összeállt a mondandó.

Persze ez nem mindig volt így Bogotában. 2011-ben egy rendőr, az éjszaka leple alatt lelőtt egy fiatal graffiti művészt, miközben ő a saját Felix the cat című művét készítette (Diego Felipe Becerra – bal fenti kép). Az ügy nagy botrányt kavart, hiszen rablásnak próbálták beállítani. A korrupt rendőr lebukott, az ügy nagy publicitást kapott, ami mellett többen kiálltak, köztük az állam is. Azóta legális a graffitizés Bogotában. Külön graffiti túrák is elérhetőek (mint turisztikai látványosság), hiszen több, mint 5000 óriási mű található a városban.

Bogota gyöngyszemével zártuk a napot, mely a 3125 méteren fekvő városi csúcs, a Monserrate-hegy.

A felvonónál, nem kell sokat sorban állni, és kb. 5 perc alatt fent is vagy (nem javasoljuk a gyalogos utat). Felérvén, ha szembe pillantasz, előtted fekszik teljes Bogota, mint egy betondzsungel (majdnem 8 millió ember városa!). Ha pedig elnézel hátra, a zöldellő erdő és óriás ültetvények. Nem volt idő akklimatizálódni, így felérve a csúcsra érezhető volt a szintkülönbség váltás, szépen komótosan néztünk körül. (Sok sportra, főleg a közkedvelt kerékpáros felkészülésre remek terep. A versenyzők is itt edzenek hogy az oxigénszállítás fenntartása miatt megnövekedett vörösvérsejt termeléssel fokozzák a teljesítményüket). A kilátás beszéljen magáért:

KOLUMBIA LEGMAGASABB VÍZESÉSE – 1 napos kirándulás Bogotából

Mielőtt továbbálltunk Armenia közeli kávéföldekre volt még egy napunk Bogota környékén. Sok lehetőség közül a Cascada La Chorrera túrára esett a választás, ami Bogotától dél-keletre, a hegyek között található, ahol az ország legmagasabb vízesése is lezúdul a maga 590 méterével. Helyi buszjáratok is visznek ide. Choachí felé tartó távolsági busszal kell menni, mely nem a nagy buszállomástól indul, hanem az Avenida Carrera 14 és az Avenida Calle 6 sarkán lévő rendőrség melletti kisbusz állomástól. Ez egy kevésbé turistás hely, és odaérve furcsán néznek rád, hogy mit keresel ott, de ez a legolcsóbb és legpraktikusabb módja eljutni erre a túraútvonalra. Az út egy jó kis szerpentinen megy át a városon. (Az ablakon át itt is látni érdekes, legkevésbé sem turistás helyeket és mélyszegénységet.) Közben 3700 magas szintet is elér a járat. A buszsofőrnek jeleztük, hogy a vízeséshez megyünk, így tudta, hol kell majd miattunk megállni. Kb. 6-8 km-re Choachí előtt egy kis étterem mellől indul a túra.

Változékony itt az éghajlat, így az esőkabáttól kezdve egészen a naptejig minden lehet hasznos. Az első kisebb vízesés nagyjából 6-7 km séta után az El Chiflon. Az út elején egy falun át kell bandukolni. Ez már ad egy képet a kolumbiai falusi életről és kutyavilágról. Lépten-nyomon melléd szegődik egy helyi eb. Mind nagyon barátságos, mint Toni, az apró barna kölyök, aki egész úton velünk tartott fel a csúcsig (simán leküzdve a nála többszörösen magasabb szikla lépcsőket).

6000 peso a belépő a nemzeti parkba, ahonnan már csak gyalog lehet bemenni. Egyébként van lehetőség lóháton, motoron és terepjárón megközelíteni a kaput. Innen még nagyjából 7-8 km a La Chorrerahoz az út. Kellemesen megterhelő (minimális edzettségi állapot kell csak hozzá). Nagyon változékony, néhol zegzugos erdős, néhol egy tisztásra érsz, és az egész hegyoldal látványa eléd tárul. Rosszabb időben a felhők egészen beülnek a völgybe (ennek is megvan a hangulata), de ha kisüt a nap látni a színes madárvilágot és változékony erdőt. Majd a végén, mellbevágó a hatalmas, iszonyat erővel becsapódó vízesés látványa.

A következő állomásunk Salento, to be continued…

 

 

 

 

 

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük