Bár már többször is volt szerencsém Nepálban túrázni, a Himalája fenséges hegyei között eddig csak mint túravezető voltam jelen. Teherhordók, helyi guide-ok, előre lefoglalt szállás, kényelmes bérelt kisbuszok, szóval csak semmi meglepetés. Aztán most úgy alakult, hogy összekötve egy kis kutatómunkával, végre egy régi álmom is valóra válhatott: egyedül, 5 nap bolyongás a Langtang régió egyik legszebb túráján, a Gosainkunda trekkingen.

A Katmandutól északra fekvő Langtang Nemzeti Parkba kétféleképpen lehet eljutni. Vagy berepül az ember, vagy pedig ahogyan én is tettem, buszra/terepjárókba száll. Az út botrányosan hosszú, a 200 km-t 10 óra alatt tette meg az öt személyes terepjáró, amiben a biztonság kedvéért tízen ültünk.
A túra Dhunche városából indul 1950 méteres magasságból, és már az első nap egy masszív emelkedő vár a túrázókra: 1400 métert kell emelkedni 16 km alatt. Útközben persze néha megpihen az ember, az apró hegyi falvakban pedig szinte mindig csodaszép és mosolygós gyerekekkel lehet találkozni.
A himalájai menedékházak nagyjából mindenhol hasonlóak: pazar kilátás, szépen rendben tartott kerthelyiség, hangulatos ebédlő és egyszerű, de tiszta szobák. A szállásért a legtöbb helyen nem kellett fizetnünk, de mivel egy étkezés átszámítva 1000-1500 Ft-ra jön ki, ezért a tulajdonosoknak bőven megéri ha csak a kajákat számoljuk.
Az első napon találkoztam Sunillal, egy katmandui egyetemista sráccal, akivel aztán utána már végig együtt túráztunk. Sunil egyébként a majompopulációk földrengés utáni migrációját tanulmányozza amerikai ösztöndíjból, ám sajnos nem hoztam neki szerencsét: miután találkoztunk, egy darab állatot sem láttunk.
Csakúgy mint a legtöbb hosszabb túrán, itt is sok külföldi teherhordók segítségét veszi igénybe. Bár Nepálban és sok más országban is serpáknak hívjuk őket, a nagyjából 120 ezres serpa népcsoport leginkább a Himalája keleti részén él elszórva, így többek közt például az Everest trekkingen lehet velük találkozni mint teherhordók. Általában 15-25 kg közötti súlyt cipelnek akár több napon keresztül, a napi bérük pedig 10 dollár környékén mozog.
A túra fénypontja a 4380 méteren fekvő Gosainkunda-tó, amelyet a legenda szerint a nepáliak kedvenc hindu istene, Shiva teremtett. A sztori alapján miután Shiva megivott egy mérget (megmentve ezzel a világot a pusztulástól), háromágú szigonyát a hegyek közé dobta, hogy az így kifolyó vízből tudja enyhíteni őrjítő szomját. A felgyülemlett vízből aztán kialakult a tó, amelyik augusztus hónapban az egyik legfontosabb hindu zarándokhely egész Nepálban. Helyiek százai túráznak (vagy épp helikoptereznek) fel naponta a tóhoz, hogy a háromszori megmártózással megtisztuljanak és tiszta lappal folytathassák hétköznapjaikat.
A Gosainkunda-tavon kívül még további 17 kisebb-nagyobb tó fokozza a magashegyi túraélményt, melynek végső állomása a túra legmagasabb pontja, a 4610 méteres Laurebina-hágó. A csúcsponton természetesen lobognak a Nepálból nélkülözhetetlen buddhista imazászlók, egy kis tibeti hangulatot csempészve a kietlen tájba.
Az ilyen naplementékhez azért nagy szerencse is kell. Bár a napok első felében 10-ből 9-szer tiszta és napos időjárás van, délutánra szinte mindig befelhősödik. Aztán amint elkezd fogyni a lemenő Nap ereje, a felhők akár 15-20 perc alatt is eltűnhetnek, mint ezen a parádés késő délutánon is.
Pazar kilátás a Langtang Nemzeti Park fővonulatára, köztük a 7246 méteres Langtang Lirung csúcsára, naplemente után nem sokkal. A Himalájának ezen része meglehetősen kevés turistát vonz, hiszen az Everest és Annapurna régiók a túrázók nagy részét elszívják. Ez persze azért nem egy rossz dolog olyan szempontból, hogy az egész túrán talán 20-30 emberrel ha találkoztam.
A napfelkelték se voltak aztán kevésbé szépek, igaz ha az ember kicsivel 6 óra után találja magát, máris brutálisan erős fényekben kell fotózni. 4400 méter környékén este -2 és -4 fok környékén volt, reggel 7 óra körül viszont már pólóban és rövidgatyában túráztunk, nem kevés naptejet magunkra kenve.
Egyike a 2015 áprilisi földrengés által romba döntött falvaknak. A tradicionálisan kőből épült ám sárból tapasztott házak kártyavárként omlottak össze a 7.9-es erősségű brutális rengésben. Azóta a házakat a képen is látható fém lemezekből tákolták össze, több-kevesebb sikerrel. A lassan két és fél éve elhúzódó újjáépítés egészen reménytelen, a helyiek hiába várnak a pénzükre, az állam részéről eddig szinte semmilyen segítséget nem kaptak.
A legtöbb újabb építésű ház azonban elég jól bírta a gyűrődést, az itt láthatón kívül nem nagyon láttunk ennyire megrongálódott épületeket. Miután körülfotóztuk a területet, Sunil segítségével megkérdeztük, hogy mégis mi lesz a sorsa a háznak? A válasz így utólag már teljesen jogos volt egy öreg néni szájából: ” Mi lenne vele? Így marad.”
A földrengés ellenére az élet persze egy percre sem állt meg a vidéken. Alig pár nappal a katasztrófa után a nebulók folytatták az iskolát, az emberek pedig ugyanúgy dolgoztak a földeken mintha semmi sem történt volna. Talán pont ez a helyi emberek legnagyobb hibája: a végtelen alázat a természet iránt, ami miatt mindegyik lakos döbbenetes nyugalommal vette tudomásul, hogy az otthona megsemmisült. A következő generáció talán már megéli a változás új szelét egész Nepál szerte.

Fotók: Pál Máté/mondolo

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük