Kéktúrázni imádunk, itt pedig le is írtuk, hogy miért. Amikor van időnk akkor elindulunk egy-egy újabb szakaszt teljesíteni, így volt ez egy néhány évvel ezelőtti random júniusi hétvégén is, amikor az országunk észak-keleti csücskében fekvő Zempléni-hegység bérceit néztük ki magunknak.

Mikor érdemes ide jönni, milyen hosszú az itteni Kéktúra szakasz és miket láthatunk ha erre járunk? Minden kiderül a cikkből, de addig nézd meg rövid hangulatkeltő videónkat!

Zempléni-hegység, a magyar Kanada

Érintetlen természet, vadakban dúskáló erdők, tiszta, csöndes kis falvak. Ha nem látnánk úton útfélen fenséges középkori várakat, akkor még azt is hihetnénk, hogy a vad kanadai táj valamelyik dombosabb szegletében vagyunk. De persze az összehasonlítás már önmagában felesleges, Zempléni-hegységből csak egy van, Kanada pedig amúgy is messze van. Illetve pontosítanék, mert a Zempléni-hegység csak a déli része a  Eperjes–Tokaji-hegységnek, amely Szlovákiában még folytatódik észak felé.  A Zemplént jó szokás szerint határoljuk be földrajzilag: a szlovák határnál északon a Nagy-Milic csúcsa, délen pedig gyakorlatilag Tokaj, pontosabban a Bodrog és a Tiszta összefolyása határolja. Ez már csak azért se mellékes, mert így már láthatjuk, hogy a világhírű tokaji borok is ennek a csodás vidéknek a még csodásabb szőlőiből készülnek. A fantasztikus borok már önmagában jó okot adnak a hazai turistáknak, hogy eltöltsenek itt néhány napot, mi azonban összekötve a mérsékelt alkoholfogyasztást egy kis aktivitással, ezúttal inkább az Országos Kéktúra miatt néztük ki a Zemplént.

A Kéktúra vége, vagy eleje?

Bár ha megnézzük Országos Kéktúra térképét akkor láthatjuk, hogy a Zempléni szakasz az egész kék utolsó, záró szakasza a keleti határvidéken. Természetesen mivel a Kéktúrát bárhonnan el lehet kezdeni, ezért sokan, leginkább az ország keleti részében élők Hollóházáról kezdik a menetet, így döntöttünk tehát mi is, maradva a K-Ny-i irányvonalnál. Egy felhősnek induló, ám szép naposan kiteljesedő pénteki napon érkeztünk meg Hollóházára, ahol a kötelező kisfröccs+kávé kombináció után el is indultunk a 27-es számú túraútvonalon. A faluból kisétálva megpróbáltunk egy ígéretesnek tűnő portáról jóféle házi pálinkát szerezni, éreztük, hogy a későbbieknek jól fog ez még jönni, sajnos azonban üres kézzel hagytuk el a lakott részeket. Jól felkészülve, térkép nélkül indultunk el az úton, így hát nem is csoda, hogy a méteres fűben és a hiányos kék jelzéseknek köszönhetően 1 órán belül el is tévedtünk. Semmi gond, mentünk tovább egy kis kerülővel, hol a csodaszép erdőn, hol pedig az előttünk átszaladó szarvasokon ámuldozva. Már az első részeken kiderült, hogy a cipőválasztást is elszúrtuk, a már említett nagy fű iszonyú nedves volt, túracipőink pedig percek alatt átáztak, nagy fejtörést okozva ezzel a későbbikben.

A Nagy-Milic és a Füzéri Vár

A túra első felében aztán annyi izgalom ért minket, hogy egyszer csak már fent is voltunk Magyarország 31. legmagasabb csúcsán, a Nagy-Milicen, 895 méteres szédítő magasságban. Rövid ebéd, majd egy csúszós lejtő után szó szerint kicsit megcsúszva, késő délután érkeztünk meg aztán a Hegy lábánál fekvő festői Füzér településére. A falu felé vezető utacskán a beszűrődő délutáni napsugarak aztán annyira csábítottak minket egy jéghideg üveges Borsodi sörre, hogy valahogy fel se merült bennünk, hogy fel kéne menni a várba. Illetve mivel már több mint valószínű, hogy záróra után voltunk, utólag elfogadhatónak tűnik, hogy mégis inkább a sörözést választottuk. A Füzéri vár egyébként tényleg pazar, főleg hogy 2014-től 3 éven át felújították, így most már eredeti pompájában lehet megtekinteni az egyénként 13. századi középkori várat. Éjszakára aztán megannyi szállás közül választhattunk volna, mi azonban felkerestük a helyi Plébániát remélve, hogy kedvező áron jutunk kellemes szálláshoz. Az igazán vendégszerető és lelkes plébános úr nevére sajnos már nem emlékszünk, de a remek szoba mellé még egy rövid tárlatvezetést is kaptunk, bemutatva a füzéri plébánia érdekfeszítő történetét.

Ahol a sár az úr

Következő napon ismét szép idő fogadott minket, ám a talaj állapota sajnos nem sokat javult a napsütés ellenére. Füzér után a kék egy frissen szántott mezőn vezetett keresztül, itt pedig 30-40 cm-re besüppedős kellemetlen sárban sajnos többször elakadtunk, és sajnos a szandálom is megadta magát így a már javában átázott túracipőmben kellett folytatni a túrát. Gondoltunk ezt is túléljük majd és valahogy eljutunk a következő kocsmáig, de akkor még nem tudtuk, hogy ez pontosan 21 km múlva fog bekövetkezni. A világvégi zempléni régióban is szokatlannak mondható kocsma-sűrűség sajnos kifogott rajtunk, először Bózsván, majd Nagyhután is száraz torokkal, ám egyre nedvesebb lábbelikkel keltünk át, amíg végül befutottunk Vágáshuta gyönyörű falucskájába.

Amikor miattunk nyitották ki a kocsmát

A falu határában jó szokásunkhoz híven azonnal ismerkedni kezdtünk, amikor is az épp a földjén dolgozó egyik fiatalembertől megtudtuk, hogy hát van kocsma, de zárva van. Aztán kiderült, hogy emberünk ismert valakit aki mintha kicsit megszánva minket úgy döntött, hogy abból még semmi rossz nem származott, ha egy kocsmaajtó kinyílik két fiatal és lelkes túrázónak. Miután helyi készítésű fehér borból készült ízletes fröccsökkel oltottuk szomjunkat, még időben eszméltünk, hogy még egy jó 10 km-t túráznunk kell a tervezett szálláshelyünkig, így búcsút intve helyi újdonsült helyi barátinktól elindultunk az utolsó szakaszra. Aznap végül is a Bányi-nyereg után találtunk egy alkalmas sátorhelyet, ami gyakorlatilag Sátoraljaújhely kertvárosi része. Jót tett a pihenő, hosszú és az utolsó harmadban már alkoholtól túlfűtött túranapunk végére nem sok erőnk maradt.

Makkoshotyka, az ország egyik legfantasztikusabb nevű települése

Ha kimondjátok Makkoshotyka nevét jó hangosan, már nem is kell magyaráznom az alcímet. Mi persze nem csak ezért mentünk a faluba, hanem mert a kék itt vezetett át minket egy végtelenül nedves, csúszós és saras szakasz után, ami után jobbnak láttuk, ha megszakítjuk utunkat és majd legközelebb folytatjuk.
Fontos információ: a nyári szezonban, különösen a csapadékosabb időszakokban a Zempléni-hegység hemzseg a kullancsoktól! Óránként kellett megállni és lesöpörni, rosszabb esetben kiszedegetni a veszélyes állatkákat, így bármikor is járunk erre felé túrázni mindig ellenőrizzük, hogy nincs e bennünk kullancs!

A folytatás, ezúttal nyugatról

A 2013 júniusi túra után aztán egy kicsit elnyújtottuk a folytatást, így 2016 utolsó napjaira hagytuk a Boldogkőváraljától Makkoshotykáig tartó két napos szakaszt, ezúttal már nyugatról kelet felé haladva. Bár az országban szinte sehol sem volt hó ekkoriban, szerencsénkre 4-500 méteres magasság felett a Zemplén dombjait egy 5-10 cm-es hóréteg borította, csodaszép téli hangulatot varázsolva a kietlen tájba.  A szakasz kétségkívül legszebb része egyébként a ország talán egyik legimpozánsabb középkori erődje, a Regéci vár.  A Boldogkőváraljai-patak völgyéből kiérve tényleg úgy éreztük magunkat, mint mondjuk egy legendás skót vár alatt: a 639 méter magas ormon fekvő vár büszkén kémlelte a horizontot, miközben a hóviharokat felénk hozó szélben másztunk fel a festői Mogyoróska település feletti hegycsúcsra.

A szintén 13. század végi Regéci vár egyébként hosszú évtizedekig a Rákóczi család birtokában állt, itt született többek közt II. Rákóczi Ferenc nemzeti hősünk is, így nem véletlenül a kuruc háborúk idején a várnak kiemelt szerepe volt. Később aztán az osztrák császári csapatok felrobbantották a várat, a megmaradt részeket pedig több évszázados hanyatlás után végül az utóbbi években, Európai Uniós források bevonásával újították fel. A pár száz forintos belépőt feltétlenül érdemes megvásárolni, a színvonalas kiállítás mellett a fantasztikus panoráma is kihagyhatatlan, főleg hogyha naplemente környékén érkezünk!

Regécen ismét viszonylag sok szállás közül lehetett választani, mi pedig a szuper és igényes Veronika Panzióban töltöttünk egy kellemes éjszakát. Az éjszakai hózápornak köszönhetően a következő nap reggelén aztán ismét ropogott a hó a talpunk alatt, és bár kissé hűvösebbre fordult az idő, így is csodás erdőkön és tájakon keresztül vezetett az utolsó rész Makkoshotykáig. Volt szerencsénk belebotlani egy kedves házaspárba is, akik az Istvánkúti turistaházat vették ki így szilveszterre, elvonulva egy kicsit a világ elől az év utolsó napjaira.

TIPP!

Ha a Zemplénben jártok, ne hagyjátok ki a Megyer-hegyi tengerszemet se! Az egykori kőfejtőben kialakult bányató a környék egyik legszebb látványossága, így akár nyáron, akár télen érdemes egy néhány órás kitérőt tenni, hiszen Sárospataktól vagy Sátoraljaújhelyről kocsival 15 perc alatt elérhető.

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük