Radnai-havasok: négy nap kalandozás a Keleti-Kárpátok legvadabb bércei között

Azt tudtuk, hogy mindet kezdet nehéz, azt viszont nem gondoltuk volna, hogy első Kárpátok béli több napos gerinctúránk ilyen jól sikerül majd. A Keleti-Kárpátok legimpozánsabb hegyvonulata, a Radnai-havasok évek óta a célpontunk volt már, és a szelíd hegyvidék végül olyan élményeket tartogatott nekünk, amilyenekre csak vágyakoztunk korábban. A több mint 58 km-es gerinctúra minden egyes csúcsáról egy új nézőpontból tárult fel előttünk a hegység, miközben megtapasztaltuk a kora nyári időjárás legkellemesebb arcát, a zöld szinte összes árnyalatával kiegészítve. Mindeközben emlékezetes találkozások fűszerezték túránkat, így sikerült a harmadik napunkon csokit cserélnünk sörökre, erdélyi túrázókkal megbeszélni az országos medve helyzetet, francia túrázókat kifaggatni a máramarosi élményeikről, és gyors Facebook barátságot kötni egy Olaszországban dolgozó, a testvérét a hegyekben helyettesítő román pásztor emberrel.

A cikk először partnerünk, a Turista Magazin 2024. június-júliusi nyomtatott számában jelent meg. A Turista Magazin weboldalán kövessétek a Mondolo blogot a legújabb írásokért!

Mielőtt belevágnánk a négy napos magashegyi kalandozásba, érdemes alaposabban megismerkednünk a címben szereplő hegységgel. A Radnai-havasok (románul: Munţii Rodnei) Erdély északi részén, az ukrán határtól légvonalban alig 20 km-re helyezkedik el. A Keleti-Kárpátok legmagasabb hegyvonulatát északról a Visó (Vișeu) folyó, illetve völgyön túl magasodó Máramarosi-havasok (Muntii Maramureșului) határolja, délről pedig a Nagy-Szamos völgye választja el a Borgói-hegységtől (Munții Bârgăului). Nyugat felé tekintve a Széples (Munții Țibleș) hegyvidéke, keletre pedig a Szuhárd-hegység (Munţii Suhard) a közvetlen szomszédai. 

A Kárpátok kristályos övezetének tagjaként a hegység fő tömegét főleg az óidőben felhalmozódott, majd a későbbi földtörténeti időkben a földkéreg mélyén átalakult metamorf kőzetek építik fel, melyek közül kiemelendők a kristályok palák, illetve a gneisz. A Radnai-havasok geológiai sokféleségét az itt-ott felbukkanó mészkő, a különböző üledékes kőzetek (pl. homokkő, márga), illetve a hegység déli lejtőin előforduló vulkanitok (pl. andezit, riolit) is színesítik.

A kelet-nyugati irányú, jellegzetes alpesi vonásokat magában hordozó, 2000 méter feletti főgerinc szinte egészét vastag jégtakaró fedte a földtörténeti jégkorszakok során, így nem meglepő, hogy a glaciális formakincsek sokaságával találkozunk a hegyvidéket járva. A meredek, sokszor éles hegygerincek és a morénák határolta, sziklamedencékkel és tengerszemekkel tarkított völgyek mind-mind a jég egykori munkájára utalnak. Egyes kutatások rámutattak arra is, hogy a legutolsó kis jégkorszakban, a 14. században is visszatért az állandó jégtakaró a Radnai-havasokba, ezekből aztán mikrogleccserek alakultak ki, amelyek felszínformáló hatását még a 20. elején is szabad szemmel lehetett tanulmányozni.

A mai napra a hegység megőrizte sajátos mikroklímáját, hiszen a környező hegységekhez képest szigetszerű kiemelkedése révén a Keleti-Kárpátok legnagyobb éves csapadék mennyiségével büszkélkedhetnek a hegyvidék lankái.

Bár minden lehetősége adott lenne rá, hogy messzi földön is híressé váljon a hegység, a Radnai-havasokat csak néhány elhivatott túrázó, és a legnépszerűbb természeti látnivalókat kerülő bakancsos turista keresi fel évente. A tömegturizmust csak hírből ismerő hegyvidéken csak pontszerű turisztikai fejlesztések zajlanak, ezek közül említést érdemelnek a borsafüredi sípályák, amelyeket a Keleti-Kárpátok legjobbjai között tartanak számon. A kevésbé meredek részekkel tarkított főgerinc a téli időszakban ideális a túrasízésre is, a nyári időszakban pedig kedvező időjárás esetén előmerészkednek a paplanernyősök is. Az szinte biztos, hogy nagy tömegre egyik évszakban sem kell számítani, és ezzel már el is kanyarodtunk odáig, hogy miért is vonzott minket már hosszú évek óta a Radnai-havasok túraterepe. 

Tervezés, felszerelések: A túra alapos megtervezése természetesen esszenciális, internetről és túrakönyvekből tájékozódva először érdemes eldönteni a tervezett túra irányát és pontos hosszát, a be- és kiszálló pontokat, illetve feltérképezni a potenciális sátrazó helyeket és vízvételi lehetőségeket is. Ha ezzel megvagyunk, akkor foglalkozhatunk tovább a felszerelések rendezésével. Menedékházak hiányában mindenképp vadkempingezéssel kell számolni, amihez természetesen kelleni fog egy strapabíró sátor, egy lehetőleg könnyű derékalj, és egy megfelelő hőmérsékletű hálózsák is. A 40-50 literes hátizsákjainkat nem érdemes túlpakolni, de mindenképp számolni kell még a főző felszerelésekkel, a változatos időjárásnak megfelelő öltözékkel és váltócipővel, valamint az egyéb kiegészítők súlyával is (elsősegély felszerelés, elektronikai eszközök, személyes holmik, stb.)

A Radnai-havasok főgerincének alapos bejárása egy általában 5-6 napos vállalkozás, ám megfelelő tervezéssel és feszített utazási időkkel 4 napba is be lehet sűríteni a leglátványosabb részeket. Mivel számunkra is az idő kérdése volt a legfontosabb, ezért az utóbbi verzió mellett döntve, csütörtök kora hajnali indulás után dél körül érkezünk meg Borsa településére. Az álmos kisváros 650 méteres tengerszint feletti magasságban, a Tiszába torkolló Visó folyó partján fekszik, szép idő esetén pedig csodás kilátás nyílik a városból a Nagy-Pietrosz tömbjére. Az autónkat egy központi lakótelep parkolójában hagyjuk, a szomszédos kocsmában érdeklődve kiderül, hogy a környék biztonságos, ezért a pakolás után nyugodtan kortyolunk bele kissé jellegtelen kávénkba, melyet a főút melletti bisztróban kérünk ki. Bár sok helyen olvastuk, hogy a gerincen uralkodó nyugati szelek miatt érdemes nyugatról kelet felé haladni a gerinctúrán, egy másik túráról szóló beszámoló és némi személyes elhatározás után arra jutunk, hogy megfordítjuk az irányt. Buszunk már elment, így taxiba pattanunk, hogy alig 30 perc alatt a Radnai-hágó felé vezető úton, Lálatorok (Gura Lalei) elhagyatott házainál találjuk magunkat. 

Az első napi túránkon a kék kör jelzést követjük, amely meglepően sűrűn felfestve, viszonylag jó állapotban mutatja az utat egészen az 1920 méteren fekvő Kis-Lála-tóig. A nehéz táskák és a 900 méteres szintemelkedés miatt az első nap (szokásos módon) a legfárasztóbb, így kifejezetten jól esik megérkezni először a Nagy-Lála-tó partjára, majd friss forrásvízzel felvértezve leheveredni a 120 méterrel magasabban fekvő kistestvér partján kijelölt táborhelyre. Bár a Radnai-havasok területe 1997 óta nemzeti parknak minősül, a természetvédelmi törekvéseknek szinte semmilyen nyomát nem látjuk a hegység közvetlen környezetében. Általános a túllegeltetés és a szemétlerakás, a fakitermelés nem tűnik túlságosan ellenőrizettnek, ahogy a hegységbe behajtó motorikus járművek száma is évről évre növekszik. Egységes és fenntartható turisztikai és környezetvédelmi fejlesztések hiányában már annak is örülni kell, hogy az elmúlt években kijelölt sátorozó helyeket hoztak létre, korlátozva ezzel a hegységben éjszakázók lehetőségeit. Ellenőrzésre persze nem nagyon lehet számítani, ezzel együtt érdemes ezeket a kijelölt helyeket használni, hiszen általában szép fekvésűek, a közelben források vannak, és ha úgy adódik, akár lelkes túrázókkal is könnyűszerrel megismerkedhetünk.

A Lála-katlan látványos sziklavilága között megbúvó Kis-Lála-tó a hosszú teknővölgy legfelső részén található, a Bila-Lála Rezervátum részeként pedig a nemzeti parkon belül is külön védettséget élvez. Kempingezni több mint ideális a helyszín, hiszen rálátunk a völgy alsó részén kitáruló tájra, illetve a felettünk magasodó Ünőkő 2279 méteres csúcsára is. Érkezésünkkor csak egy jászvásári román srácot találunk még rajtunk kívül, néhány szót váltunk vele, majd elfogyasztva az első napra betervezett sör mennyiséget és az egyszerű vacsoránkat, nyugovóra térünk.

Másnap reggelre megérkezik a beígért napos idő, így már egészen korán levesszük a vastagabb rétegeket, igaz ehhez az is kell, hogy erősen meredek részeken érjük el először a Lála-nyerget, majd innen már a piros sáv jelzésen folytatva az Ünőkő (Ineu) csúcsát. A félszigetként kiemelkedő Ünőkő a Radnai-havasok keleti részének legmagasabb pontja, egyben az egész hegység második legmagasabb csúcsa is. Az észak felé leszakadó vad, meredek hegyoldalak az egykori gleccserek nyomait mutatják, dél felé azonban szelídebb lankák váltakoznak, a távolban pedig már szemügyre vehetjük a Borgói-hegységet és a Kelemen-havasokat (Munții Călimani) is. Hála a szép időnek, egészen a Nagy-Pietroszig belátjuk az előttünk kanyargó főgerincet, itt válik végre kézzelfoghatóvá a gerinctúránk a maga teljes valójában. 

Méregzöld hegyoldalak között haladunk tovább aznapi célunk, a Gargaló-nyereg (Şaua Gărgalău) felé, és szinte csak úgy faljuk a kilométereket. Még úgyis, hogy a Radnai-havasok egyik legtechnikásabb szakaszát is itt kell leküzdenünk, a Csisa-csúcs (Muntele Cişia) környékén ugyanis olyannyira elkeskenyedik a gerinc, hogy kézzel is rá kell segítenünk a füves-sziklás éleken való átkelésnél. Némi elővigyázatosság azért nem árt, igaz lecsúszni nincs hová, az alattunk elterülő “mélység” mindössze néhány méteres. A kicsúszásnál a hegység jóval nagyobb veszélyeket is rejt, amelyek elsősorban a kiszámíthatatlan időjárásból adódnak. Sűrű köd esetén az alig kitaposott ösvényekről való letérés és eltévedés, egy-egy erősebb vihar következtében pedig a villámtevékenység miatt kell óvatosnak lennünk, utóbbi esetben javasolt a főgerinc minél hamarabbi elhagyása. Ha jó az idő és a bokánkat se rándítjuk meg, elég csak a nyájakra, vagyis inkább az őket őrző pásztorkutyákra figyelni. Az egyik pihenőnk alkalmával helyiekkel beszélgetve kiderült, hogy a nemzeti park a bakancsos turizmus felfuttatásának reményében elérte, hogy a Radnai-havasok pásztorai jobban figyeljenek a kutyáikra, időben hívják be őket, és ne engedjék szabadon garázdálkodni a jószágokat. Elképzelhető, hogy pont ezért, de szerencsére az egész négy nap alatt nem találkoztunk pásztorkutyákkal, vagyis ez így nem teljesen igaz, de erre még hamarosan visszatérünk.

A fárasztó, sokszor hullámzóan fel-le váltakozó terep több csúcsnál is megállásra késztet minket. Nemcsak a pazar kilátást élvezzük, de előkerül a szokásosnak mondható koszt is: házi kenyér, helyi sajt, otthoni kolbász trió, amelyek nélkül gyakorlatilag egy métert se teszünk már magashegyi túrákon. A nagy magányunk aztán egy csapásra megváltozik amikor a 2159 méteres Gargaló csúcsára érünk. Hirtelen tele lesz túrázókkal a hegy, amit azután már nem is csodálunk, hogy kiderül, Borsafüred (Complex turistic Borșa) felől 500 méter szintemelkedést meg lehet spórolni az egész évben járó sífelvonóval, ami után az Asztal-rét (Poiana Ştiol) felől jelzett úton lehet megközelíteni a Gargalót. A csúcson legalább 20-30 ember van, a mellénk leülő középkorú helyi túratárs pedig kedvesen megkérdezi, hogy nincs-e esetleg egy-két csokink a feleségének, akit láthatóan megviselt a fárasztó csúcsmászás. Természetesen azonnal adtunk nekik némi édességet, cserébe pedig egy perccel később már két kis üveges Ursus sört iszogatva bámészkodtuk ki magunkat a hegyről. A jóleső csere végén még azt se bánjuk, hogy újdonsült barátunk egy közös képet kér tőlünk, persze úgy, hogy kezünkben a román zászlót tartjuk kissé megszeppenve.

Második esténk helyszíne a Gargaló-nyereg utáni kijelölt sátorozóhely, néhány száz méterre a Ló-havas csúcsa (Muntele Cailor) alatt déli irányba. A kiterjedt füves legelő tökéletes kempingezéshez, de aki épp sátor nélkül keverik erre, annak mentsvár lehet a közeli Gargaló-bivakház (Refugiul Gărgălău), bár jó időben, hétvégenként ne számítsunk szabad helyekre. A kijelölt táborhely közvetlen közelében két bővizű forrás is található, melyek közül az egyik kiváló lehetőséget nyújt a fürdésre. Mi sem teszünk másként, jól esik lemosni az elmúlt két nap porát, igaz a 10 fok körüli forrásvízben csak néhány másodpercig élvezhetjük a Radnai-havasok féle jakuzzit. Felfrissülve mászunk vissza a nyereg felé térerő után kutatva, sikeres internet-vadászatunk végén pedig a nehezen megunható naplemente fényeiben térünk vissza a sátrakhoz. 

Reggel beletörődve konstatáljuk, hogy a rögtönzött szemetesünket egy ügyes róka megdézsmálta, legközelebb már erre is jobban figyelünk. A pakolás után folytatódik a Radnai-havasok hullámvasútja, a mai napi nem túl hosszú szakasz nehézsége igazából ezekből a fel- és lemenetelek által összegyűjtött szintekből adódik. A széles gerinceken könnyű a haladás, egy-egy kőtörmelékes szakasz, valamint helyenként sűrű törpefenyvesek nehezítik csak az előrehaladást. Az egyik ilyen fenyves végén, amikor már épp azt hittük, hogy eltévedtünk, találkozunk egy kedves marosvásárhelyi magyar párral. Csak egy napos túrákra kapaszkodnak fel a gerincre, igaz, ezek alatt sokszor 1300-1400 méternyi szintkülönbséget is megtesznek. Egy jó 15 percet beszélgetünk velük, amiből leginkább az erdélyi medvék helyzetről tudunk meg érdekes információkat, többek között azt is, hogy a Radnai-havasokban a medvék inkább a hosszú kifutású, érintetlen, sűrű fenyőerdőkkel benőtt déli völgyeket kedvelik, és nagyon ritkán kapaszkodnak fel az erdőhatár felé. 

A búcsúzás után már látjuk a közeli Puzdra csúcsát (Vârful Puzdrelor) amelyet délről kerülünk, innen pedig már csak néhány kisebb “pukli” választ el minket az egész túránk legszebb kilátást adó magaslatáról, a 2074 méteres Repedő csúcstól (Vârful Repedea). A szeles, néha felhős időjárás a nap vége felé megnyugszik, halkan mozgolódnak csak a fűcsomók körülöttünk, mi pedig büszkén kémleljük a horizonton az Ünőkő csúcsát, tudjuk, hogy már így is egészen szép távot megtettünk. A Repedő csúcsot (Vârful Repede) északról kerülve ismét kijelölt táborhelyet találunk, ám mivel vizünk már nincs, mindenképp le kell ereszkednünk a kissé távolabbi Repedő-patak völgyfőjébe. Mivel itt is van egy kijelölt sátorozóhely, ezért az éjszakát itt töltjük csodás kilátással a Rebra és a Nagy-Pietrosz csúcsaira.

Mielőtt még felállítjuk a sátrakat, hirtelen közeledő pásztorkutyákra leszünk figyelmesek a távolban. Az eddigi pozitív tapasztalatok már elkényelmesítettek minket, de próbálunk nyugodtak maradni a hatalmas jószágok között, amíg kisvártatva megjelenik a pásztorember is. Ital már van benne, de annyira azért még józan, hogy meglepően jó angolsággal elmagyarázza, ez igazából nem is az ő nyája, hanem Olaszországból érkezett csak haza besegíteni a testvérének. Végül Is a hegyi pásztoroknak is jár a szabadság gondoljuk, mindenesetre meglepően tapasztaljuk, hogy a sokszor vérszomjas jószágok azonnal hallgatnak az átmeneti gazdára, miközben a ugatás helyett a kutyák leginkább csak ledőlnek a fűre közvetlenül elénk. Ki tudja, talán végre ők is csak némi simogatásra vágynak. Rajtunk kívül még egy fiatal francia pár is legalább ennyire meglepődik a kutyák attrakcióján, elmondásuk szerint nekik is voltak már rossz tapasztalataik a kutyákkal Románia szerte. Örömmel hallgatjuk izgalmas beszámolójukat a Máramaros környéki kalandjaikról, sikeres stoppolásikról, és persze mivel közvetlenül a koronavírus járvány után járunk, erről is megosztjuk tapasztalatainkat.

Utolsó napunk hajnalban kezdődik, még fel sem kel a nap amikor már készül a kávé és a zabkása. A gyors pakolás végén éppenhogy megsütik az első napsugarak a Nagy-Pietroszt, amikor már az első kaptatókat szeljük, vissza kell ugyanis kapaszkodni az 1984 méteres Rebra-nyeregbe (Tarniţa La Cruce), majd innen némi pihenő után rá is kanyarodunk a kék sáv jelzésen először a Rebra csúcsára (2119 m), majd a Nagy-Bukuly (2268 méter, Vârful Buhăescu Mare) érintésével meg sem állunk a Nagy-Pietroszig. A hűvös időben jól esik az izzasztó kaptató, a szintek pedig csak úgy fogynak, mi is meglepődünk, hogy milyen gyorsan felérünk a hegység legmagasabb pontjára. Olyan reggeli menet volt ez, amelyet azóta is emlegetünk, méltó lezárása volt túránknak. A csúcsról körülnézve aztán tényleg utoljára pásztázzuk végig a főgerincet, egyelőre talán még fel sem fogjuk, hogy milyen emlékek vannak mögöttünk.

A csúcsról még 1900 méternyi lefelé menet vár ránk, ettől már talán előre is fájlaljuk térdeinket, mindenesetre belevágunk a hosszúnak ígérkező lejtmenetbe. Következő pihenőnk a kicsivel 1800 méter alatt fekvő Mosolygó-tó, ahol aztán a tó melletti sziklák között észreveszünk egy magányos kopjafát. Egy 1944-es tragédiáról emlékezik meg az írás, amikor is 1944. januárjában tizenöt salgótarjáni levente vágott neki a csúcsnak egy budapesti százados vezetésével. A csapatot a Mosolygó-tó katlanja fölötti hólejtőn lavina temette maga alá, egy kivételével minden fiatalt megölve. A tó alatti meteorológiai állomás mellett elhaladva egyre közeledik túránk vége, amit igazából már csak egy-két rövid szakaszon tudunk élvezni. Szinte mindenünk fáj, élelmünk és vizünk is fogytán, így utolsó erőnkkel még belevetjük magunkat a Borsa felé elterülő áfonyamezők egyikébe. 

Miközben alig néhány kilométerre van már csak Borsa, a távolból még visszapillantunk a mögöttünk magasodó, szigorú hegycsúcsokra. Ez a távolról talán barátságtalan, sokszor elérhetetlennek tűnő hegyvidék néhány napig otthonunkként szolgált, a Radnai-havasok pedig annyi mindent adott nekünk az itt eltöltött négy nap alatt, hogy megszámolni is nehéz lenne. A minden igényt kielégítő vendégszeretetért cserébe a hegynek elhoztuk mi is azt a szemléletet, amivel megőrizhetjük az ehhez hasonló, vad kárpáti hegységek eredeti állapotát, hogy hosszú évekig még úgy távozhassanak innen a bakancsos túrázók, ahogyan mi is tettük azt.