Tana Toraja – elvarázsolt vidék Sulawesi hegyei között

ázsia, háttérsztori, indonézia, road trip, utazás

Jelen poszt megszületése lassan már harmadik éve várat magára, és ha nem futok bele véletlenül az elveszettnek hitt fotóimba, akkor talán soha nem is került volna megírásra. De szerencsére a képek előkerültek, és a 2016. év végi, 32 napos indonéziai utazás utolsó, és talán legemlékezetesebb szakasza is kaphat egy méltó lezárást. A sztori egyébként már ismerős lehet: paradicsomi állapotok Raja Ampaton, motorozás és búvárkodás Észak-Sulawesin, majd a totális elvonulás a Togean-szigeteken, a világ vége után kettővel. És akkor lássuk mi történt utána 🙂

Elkérhetem a motorod? Persze, miért ne.

A címben szereplő beszélgetés 2 nappal azután történt, hogy egy aprócska szigeten találkoztam egy német sráccal. Hősünk Sulawesi fővárosában, Makassarban vett magának egy leharcolt Honda Tigert, majd átmotorozva Sulawesi déli és középső részén, átkompozott a Togean-szigetekre, hogy később folytatva útját egy másik helyen eladja a motort és hazarepüljön. Amikor először meghallottam a sztoriját, az első gondolatom az volt, hogy bakker, én ezt soha nem merném megcsinálni. Aztán fél nappal később feltettem a címben szereplő kérdést, majd azt követően 10 perc múlva már az első tesztköröket mentem a Hondával, hiszen megköttetett az üzlet. A terv ugyanaz volt amit német barátom is csinált, csak éppen visszafelé: kompozás a főszigetre, átkelés a központi részen, majd a motor eladása a fővárosban a srác helyi barátainak segítségével.

Indonéziában motorozni már önmagában egy elképesztő nagy élmény. Annyira nagy szerelem lett ebből, hogy tavaly született is egy részletes poszt minden tudnivalóval, így most nem megyek bele a részletekbe, csak a cikk végéről idéznék néhány sort.

Aztán ha egyszer belejössz, utána már nehezen akarsz mással utazni, ugyanis összehasonlíthatatlanul több és intenzívebb élményt ad motoron eljutni A-ból B-be, mint például buszokkal.
És, hogy mik ezek az extra élmények?
– olyan helyeken járhatsz, ahol egy darab turista nincs és máshogy nem is lehetne eljutni
– végtelenül kedves és segítőkész helyiek, akik ha kell hoznak benzint, az éjszaka kellős közepén megszerelik a lámpádat és szállást ajánlanak szinte bármikor
– az igazi vidék, világvégi falvakkal, álmos kisvárosokkal
– rengeteg gyerek úton-útfélen, akikre nem tudsz elégszer mosolyogni amikor meghallod, hogy “Hello Mister”
– váratlan helyzetek, meglepő fordulatok és teljes rugalmasság 🙂

Motorozás Indonéziában – infók, tippek, trükkök

A fent leírtak közül mindegyik megtörtént velem ezen a nagyjából 1000 km-es motorozáson. A motor állandóan lerobbant, de valaki mindig a segítségemre sietett, még az éjszaka kellős közepén is. Soha nem kértek díjat a szervizelésért, csak a felhasznált anyagokért, útbaigazítottak, kaját adtak pedig nem is kértem, beszélgettek pedig nem is tudtak angolul, és mosolyogtak, pedig a helyieknek sokszor nincs okuk mosolyogni. Szóval lehet csak azért mert alig láttam egy-két turistát, lehet azért, mert esős évszak volt és minden nap szétáztam, lehet azért mert hosszú idő után olyan dolgot csináltam ami kimozdított a komfortzónámból, de csupa olyan pozitív élmény ért ez alatt a 10 nap alatt, amit életem végéig se fogok elfelejteni. És akkor most evezzünk át egy konkrét vidékre, amit a motorozás középső 3 napjában érintettem.

Tana Toraja – ismeretlen vidék a hegyek között

Tana Toraja területe Sulawesi központi hegyvidékének 2-3000 méter magas hegyei között bújik meg, nagyjából 7-8 órányi autóútra Makassartól. A toraják földje nem csupán gyönyörű természeti látnivalókat rejt, hanem otthona a toraja (helyi, bugis nyelven a toraja jelentése: “felföldi”) népcsoporthoz tartozó a közel 1 millió helyinek is. A toraják egészen a 20. század elejéig elszigetelve, egymástól függetlenül működő törzsekben laktak a külvilágtól teljesen elzárva, mígnem holland misszionáriusok érkeztek a területre, majd terjesztették el a kereszténységet alig néhány évtized alatt. Így a mai napra a lakosság 90%-a protestáns vagy katolikus (70-30% az arány kb.), ami a világ legnagyobb muszlim országában mindig is egy kissé megkülönböztette a torajákat. Persze Indonézia szerte találni keresztény kisebbségeket, ám egyikük sem őrizte meg ilyen erősen a hagyományait, építészeti stílusát, nyelvét és népszokásait, mint a toraják.

Temetés állatáldozattal és rengeteg vérrel

És hogy mik ezek a hagyományok, amelyekhez a mai napig ragaszkodnak a toraják? Már az érkezésem első kilométerein belefutottam egy helyi temetése, ami több szempontból is szokatlan lehet egy idelátogatónak. A szertartások igazi ünnepségek, gyakran 100 fő feletti résztvevővel (egy-egy falu vezetőjének a temetésén több ezer ember is lehet és akár napokig is eltarthat!) és jó néhány turistával, hiszen ha a környéken nagyszabású temetést rendeznek, hamar híre megy a fővárosban, és a szemfüles utazók élőben nézhetik végig a vérfürdőt. Mert hát azon túl, hogy a hangulat is inkább fieszta jellegű, leginkább az állatáldozatok miatt váltak ilyen népszerűvé a szertartások. Kezdetnek néhány malac, később pedig csúcspontként a vízibivalyok kerülnek terítékre, utóbbiak pedig kifejezetten fontosak, hiszen a feláldozott bivalyok száma egyfajta státuszszimbólum is a torajáknál. És hogy miért áldoznak állatokat? Állítólag az elhunyt személy a temetés alatt még csak egy “alvó” állapotban van és a végső helyszínre való érkezéshez minél több vízibivaly segítségére van szükség. Átszámítva egy-egy bivaly ára több százezer, esetleg millió forint is lehet, így nem csoda, hogy az elhunytakat gyakran csak hetekkel, hónapokkal, esetleg évekkel a halál után temetik csak el, hiszen a rengeteg állatáldozathoz elő kell teremteni a temérdek mennyiségű pénzt is. Ilyenkor előfordul, hogy a kedves elhunyt mama a családdal együtt él egy koporsóban bebalzsamozva, akár 2-3 évig is. Az elhunytakról természetesen ugyanúgy gondoskodnak, etetik, itatják őket, és megkapják a napi cigaretta adagjukat is.

Barlangi temetkezés, tongkonan, és azok a csodás rizsföldek

A toraják temetkezési szokásai magán a szertartáson kívül is nagyon izgalmasak, hiszen a koporsót ideális esetben egy barlang bejáratánál kell elhelyezni egy sziklába faragott üregben, vagy csak simán valamire felfüggesztve. A koporsókba az elhunytakon kívül minden olyan tárgyat beletesznek, amire az illetőnek szüksége lehet a túlvilágon. Cigi, kávé, némi élelem, egy kis alkoholos ital és persze pénz is, hiszen odaát is ára van mindennek. Az adott barlangban elhelyezett halottakról fából faragott, 1 méter körüli bábuk is megemlékeznek. Az úgynevezett Tau Tau-k mindig a barlangból kifelé néznek, szemlélve a külvilágot és az éppen Tana Toraja felé járó halandókat.

Ami még rögtön szemet szúr az erre járóknak, azok a csónak formára emlékeztető, különös alakú épületek, melyeket minden településen lehet látni Tana Torajában utazgatva. Ezek az épületek a tongkonan névre hallgatnak, és a tradícionális toraja építészet remekművei, a családok legfontosabb találkozóhelyei és egyben falvak irányításának a központjai is. Jelentőségük persze sokat csökkent az elmúlt évszázadban, ám a stílus továbbra is megmaradt, átültetve azt az átlagos indonéz építészetbe.

A kultúrsokkon kívül persze a gyönyörű természetért is érdemes elutazni Tana Toraja földjére, hiszen elég ha megmászunk egy 3000 méteres csúcsot, elmélázunk a hatalmas rizsföldeket bámulva, vagy csak motorozunk a tökéletes minőségű, kanyargós hegyi utakon, máris úgy érezhetjük magunkat, mintha minden itt lenne egy helyen, ami egy szokatlan, ám örökké emlékezetes utazáshoz szükséges.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük