Világgá mentünk

Helló Olvasó, random szörföző!

Helló backpack, viszlát lakás!

Helló élet, viszlát reklámügynökség!

Helló Ázsia, viszlát Európa!

Helló kaland, viszlát komfortzóna!

#Bali #Fülöpszigetek #Indonézia #Malajzia és a többit majd kiadja….

Ez itt a mondolo dél-kelet ázsiai rovata, Fanny és Andris #világgámenős szemszögéből

Képekért: https://www.instagram.com/wearemondolo/

Világgá mentem – Intermezzo by Fanny 1.

/Előre elnézést az általánosításért, de próbálok betekintést adni döntésem hátterébe AKA Y generációs nagyvárosi lány/

Sokat olvasni generációs különbségeket kutató cikkeket, hogy viselkedik a korosztályunk… munkában ugyebár sokat váltunk, 2-3 évet töltünk egy helyen, mindig többet akarunk és így tovább. Látjuk szüleinket és tanulunk ő hibáikból, ha nem szeretjük a munkánkat merünk lépni, váltunk nem csak munkahelyek közt, de országok közt is. Életünk állandó része a social media, ezáltal látjuk máshol hogy csinálják. Mindezek mellett vagy mindezek eredményképpen nem elsődleges célunk a tulajdonlás, inkább az élménykeresés. Míg szüleinknek akkor volt “minden rendben”, ha volt egy lakás, kocsi és biztos állás, addig nálunk egyre gyakoribb, hogy repjegyekben mérjük a “vagyonunkat”.  Jellemző ránk a gyors alkalmazkodás, kaland keresés és a dinamizmus.

Lehetne ennek okait naphosszat sorolni, de egyet biztosan átéltem. A verseny óriási, ahol 24 órában 35-öt kell belesűríteni, amit szüleink fel sem nagyon fognak milyen nyomás ez egy munkahelyen, míg nekünk csaknem evidenciává válik, hiszen én is kiemelt és különleges szeretnék lenni. Ez adta a vágyaim és elért sikereim között feszülő különbséget. Lelkesen elkezdtem dolgozni a kiválasztott szakmában, látom merre lehet előre lépni, vannak céljaim, elismerésre vágyom és megyek az úton szorgalmasan, túlórákkal tele. Nem is kérdőjelezem meg közben, hogy vajon ez a helyes irány? Ezt akarom-e csinálni egész életemben? Csak csinálom, hiszen a társadalom is ezt várja el tőlem. Majd 28-29 éves korom körül némileg elértem, amire pályakezdőként vágytam, feljebbi pozícióba kerültem, kiharcoltam egy jó fizetést (6-7 év alatt 4 munkahellyel magam mögött), lett saját lakásom – szülői és banki segítséggel természetesen- és ott álltam, hogy hát akkor most kéne nagyon örülni és kicsit megnyugodni. De egyrészről erre megint csak nem volt időm, hiszen mindig van feljebb – ha beosztott vagy, ha saját vállalkozásod van- és azt éreztem, hogy hát az öröm legalább annyira izzadtságszagú, mint az ide vezető út. Ekkor néztem először körül, úgy igazán őszintén és mondtam ki, hogy “ez mégse olyan amilyet elképzeltem”.

Ha igazi konformista lennék, elégtételt kéne éreznem és nagy lelkesen előkészítenem a next stepet, a családalapítást. De valami elképesztő hiányérzetem volt, már egy pár éve anyagilag független vagyok, de a munka mellett egyszerűen nem volt alkalmam ezt igazán megélni. Mindig is imádtam utazni, világot járni, megismerni más kultúrákat, kipróbálni új ízeket, de erre csak a 20 napos szabadságok és hétvégék alatt volt időm. Andris és én is nagy felfedezőknek képzeljük el magunkat és imádunk menni-menni, minden szabadnapunkat utazással töltöttük, de visszaemlékezve az előző évünkre, valahogy csak a hétvégék és szabadságok maradtak meg a fejünkben. Rájöttünk a 20-21 nap, amibe próbáltuk ezt belesűríteni, igazi felfedezésre nem elég.

A mindennapok, a stresszes, túlórákkal teli mókuskerék, mind ugyanolyanok voltak, elvesztek a többi közt. Nekem ez volt az egyik utolsó pont és jöttem rá, hogy 29 évesen nem lehet ennyi az élet, elfogott egyszerre a kapuzárási pánik, a konformizmusból való kilépési kényszer. Egy társadalom által elvárt életet éltem, ahol a munkámat túl komolyan vettem és kiégtem. Jó voltam, de elfogyott a motivációm.

Azt érzetem itt a világ és nincs olyan, hogy én azt ne lássam, még így kis bébik nélkül, mikor, ha nem most, igazságtalannak éreztem a 21 nap szabadságot, feleslegesnek a sok munkába fektetett energiát, így felmondtam.

Mivel számomra a gazdagság nem kézzelfogható dolog, hanem élmény, így fogtam az öszegyüjtött pénzem, kiadtam a lakásom és megvettem a repjegyem Ázsia felé. Ehhez a bátor döntéshez persze nagyban hozzájárult az is, hogy Andris is kalandvágyó világjáró és együtt lépünk le kicsit. Feljebb az én motivációmról írtam, de közös vágyakról.

A legjobb helyekről írunk Kalauzokat is ám!