Pápua Új-Guineáról (továbbiakban PNG, ahogy a helyiek is hívják) eléggé vegyes dolgokat olvastam és halottam már az utazás előtt, így tehát elég sok mindenre fel voltam készülve. És bár tényleg elég nyögvenyelősen indult az itteni, amúgy rövidre tervezett utazás, azért a végére csak összeállt az igencsak pozitív kép az országról, lássuk tehát, milyen volt Pápua Új-Guinea.

Az egyetlen kép, amit fél napos fővárosi látogatásom alatt készítettem. Ela Beach, Port Moresby egyik legveszélyesebb helye.

Földünk egyik leghitványabb fővárosa

A paradicsomi Borneó szigetének malajziai részén töltött 2 hét túravezetés után és egy könnyed 15 órás repüléssel a hátam mögött egy napsütéses reggelen landoltam az ország fővárosának, Port Moresby-nek a viszonylag újszerű repterén. Ismét bebizonyítva, hogy a magyar útlevél a világ egyik leghasznosabb útlevele, miközben a szomszédos ausztrálok sorban álltak a vízumukkal, addig én kettő perc alatt megkaptam a PNG vízumomat. Hurrá, 60 napig teljesen ingyenesen tartózkodhatok az országban, bár tegyük hozzá, hogy kevés idegesítőbb dolog van annál, mint amikor egy utazás során száz meg száz dollárok landolnak a határőrök, közvetve pedig a nagy valószínűséggel velejéig korrupt hatóságok zsebében.

Itt legalább nem ez fogadott, és még a taxis is csak kevéssel (duplája) akart lehúzni, miután 5 perc alatt már a kinézett szálláson voltunk. Port Moresby szó szerint egy porfészek, a vidékről a nagyvárosba igyekvő, munkanélküli, és sajnos züllött tömegekkel az utcán, akik megmondom őszintén, fogalmam sincs, mit csinálnak egész nap, de egy biztos, ülnek és néznek. Hamar feltűnt, hogy minden közintézményt és jobb állapotban lévő házat olyan 2-3 méteres szöges drótkerítés vesz körül, amit a déli határon derék kerítésépítő hadseregünk is megirigyelne, megspékelve még egy-két helyen kutyákkal és fegyveres biztonsági őrökkel.

Az első dolog amit a szállásadó hölgy mondott, hogy eszembe ne jusson egyedül kimenni az utcára. Hát mondtam, hogy de nekem muszáj lenne kicsit körülnéznem, ezért gyorsan szerzett egy privát kísérőt a 60+ éves Marc személyében. Megnéztük a belvárost, ha lehet így nevezni két utcányi helyi típusú iroda- és bevásárlóközpontot, a közeli Ela Beach-et ahol Marc egy képet engedélyezett hogy csináljak (alább), majd szinte rám parancsolt, hogy rakjam el a gépet.

Ezután folytattuk volna a városnézést, de a 35 fok és a mögöttem álló 2 napos utazás miatt inkább egy könnyed délutáni sziesztára vágytam a hűvöskés hostel szobában. Rövidre zárva a fővárost, semmi, de tényleg semmi nincs ami miatt érdemes akár egy fél napot is eltölteni a városban, ezért másnap reggel már repültem is tovább a hegyvidéki Mount Hagenbe.

Na de milyen egy belföldi repülés?

Elég vad dolgokat gondoltam a PNG belföldi repülésekről (dzsungel közepén füves kifutópályák, ócska leszuperált ausztrál permetezőgépekből átalakított lélekvesztők, amelyekre a környező dombokról dárdákkal vadásznak a kannibál törzsek), ám a helyzet korántsem olyan vészes. Két nagyobb légitársaság közül lehet alapesetben választani: az állami, kissé meghurcolt hírnevű, általában jóval drágább, de állítólag megbízható Air Niugini, illetve az általam háromszor is használt, csak alig 1 éve a helyi piacra lépő, magánkézben lévő és egy fokkal olcsóbb PNG Air.

Utóbbiról igazából nem lehet rosszat mondani, hiszen a három gépemből csak a legutolsót törölték és azt is teljesen érthető okokból: a Vanimo reptér sajnos 18:00 óra után nem tud repülőket fogadni a kifutópálya világítása híján. A belföldi repülések egyébként rendszerint vicces jelenetekkel vannak tarkítva, lévén, hogy a repülőkön lévő utasok legalább 15-20 %-a nem hogy akkor repül először, de akkor lát életében először repülőt. A kézipoggyászban utazó kiscsirkékről, a biztonsági övet becsatolni képtelen idősebb utasokról és a fehér embertől teljesen zavarba jövő légiutas kísérőről már nem is beszélve.

Hogyan lehet eljutni Pápua Új-Guinea hegyvidékén egy 60 km-re fekvő kis faluba?

Az 1800 méter magasan fekvő Mount Hagen PNG harmadik legnagyobb városa, ennél fogva sajnos hasonló biztonsági kockázatok rejt mint Port Moresby. Amint egyedül kimentem az utcára azonnal elkezdtek követni, ha megálltam akkor pedig néhány perc alatt 10-15 ember körülvett és nézett. Jó esetben tehát néznek, rosszabb esetben pedig ki is rabolnak, ezért bármikor, amikor kimentem, semmit nem vittem, néhány száz forintnyi helyi pénzen (kina) kívül. Ez a nyomasztó érzés sajnos a három legnagyobb városban (Port Moresby, Lae és Mount Hagen) végigkíséri az embert, ezeken a helyeken viszonylag nehéz úgy jól érezni magad, miközben gyakorlatilag be vagy zárva az elektromos kerítéssel körülvett szállásodra.

Természetesen nem minden nagyvárosi polgár gonosz tolvaj, viszont a fent említett helyeken előszeretettel portyáznak a raskolnak hívott bűnöző bandák, akikkel sokszor már az itteni rendőrség se tud mit kezdeni. A legegyszerűbb ha nem adsz okot arra, hogy felfigyeljenek rád, ez persze nem megy olyan könnyen mivel egy árva darab turistával nem találkoztam ezeken a helyeken. Egyébként az ok amiért idejöttem nem más, mint a várostól alig 60 km-re fekvő óriáshegy, a 4368 méter magas Mount Giluwe (ejtsd G-vel), amely Ausztrália és Óceánia legmagasabb vulkánja, így pedig a „volcanic 7 summits” csoport egyik tagja. A hegymászók körében is viszonylag ismeretlen hegyről nem volt egyszerű bármiféle információt szerezni, míg végül a guesthouse egyik éjszakai őre elirányított a fickóhoz, aki első találkozásunkkor szerényen csak ennyit mondott: „Jó helyen jársz, enyém az egész hegy!”.

A túrára végül következő nap reggel indultunk, 2 óra zötykölődés után érkeztünk meg a Giluwe lábánál fekvő apró faluba, ahol javában zajlott az útépítés. Egy kis mellékszál: a kedves olvasó ugye már sejti, hogy vajon kik építenek utat PNG kellős közepén? Igen, természetesen a kínaiak. Az odaút utolsó etapjára a helyi hadsereg egyik Jeepjét stoppoltam le, akik előszeretettel elvittek és közben nagyon jót beszélgettünk többek közt a kínaiakról is (az USA választások másnapján jártunk, és persze szóba jött Trump is). Állításuk szerint a kínaiak már egy ideje itt vannak, de munkásokat soha nem küldenek, csak ún. felügyelőket akik ellenőrzik, hogy minden rendben menjen az építkezéseken.

Egy kvázi külön hadsereg védi a barakk szerű szállásukat, angolul nem nagyon beszélnek, de állítólag egy-két rendes ember van köztük. Amikor kiderült, hogy Kínában tanulok, még jobban izgalomba jöttek a katona emberek, a csúcspont pedig az volt amikor megtanítottam a „ni hao”-t nekik (a kínai helló), ezek után már a következő kanyarban hárman egyszerre üvöltötték ki a kocsiból az épp fontoskodó kínai mesterembernek.

Ezt az utat építik kínai pénzből. A kínai mérnökök egy barakk szerű, minden lakott településtől távol eső várban laknak.

Túra Ausztrália és Óceánia legmagasabb vulkánjára

Na de vissza hegyre, kicsit későn sikerült csak elindulni, ezért a felfelé vezető kaptatós út közel 90%-át szakadó esőben tettük meg. Két segítőm volt, Simon és Gedeon, helyi farmerek, akik néha-néha felvisznek pár erre járó turistát a hegyre. Az idő szűke miatt aznap egy barlangszerű sziklahasadékban kellett aludnunk, én pedig alaposan elázva és fázva, hálózsákomban beburkolózva próbáltam túlélni a zord estét 3700 méteresen magasságban.

A következő napi hajnali 3 órási indulás megváltásként ért, végre felmelegíthettem addigra más vészesen kihűlt végtagjaimat, így tehát fejlámpám fényénél monotonan menetelve haladtunk az akkor még igencsak messze lévő csúcshoz. Négy órás kemény menet után miután még mindig legalább 3 órára voltunk a csúcstól, a teljes kialvatlanság, a 4000 méteren már érezhető oxigénhiány, a térdig süllyedő mocsaras füves puszta és bennem bujkáló menetrend szerinti megfázás együttesen hatására úgy éreztem, jobb visszafordulni. A hegy tehát nem adta magát olyan könnyen, ám kétségkívül az egyik legkülönlegesebb hegyvidéki táj volt amit valaha láttam, érdemes lesz tehát előbb vagy utóbb visszatérni. (UPDATE: visszatérés 2017 augusztusában az Eupolisszal)

Hogy mennyi? Az árak Pápua Új-Guineán

Beszéljünk kicsit az árakról, mert sajnos PNG egy meglepően és sokszor bosszantóan drága hely, ha utazni szeretne az ember. Mivel a közúthálózat és úgy általában a szállítmányozás teljesen kezdetleges, amit helyben nem tudnak megtermelni, azokért az élelmiszerekért és árukért, meg persze a legtöbb szolgáltatásért is alaposan a zsebünkbe kell nyúlnunk.

Ami nagyon drága:

  • 1 db ágy egy lepukkant hostelben: 10 – 20 ezer Ft
  • 40 perces belföldi repülés: 40-50 ezer Ft
  • Port Moresby-ben 1 kg paradicsom: 3000 Ft
  • a tengerparti részeken a zöldség, pl. 1 db (!!) vöröshagyma: 300-400 Ft
  • egy tál teljesen átlagos étel egy közepes étteremben: 3500-4000 Ft
  • 1 db 0.33-as sör: 600 Ft
  • 1 db tojás: 150 Ft
  • internet: nincs sehol WIFI, mobilnet: 300 MB/3000 Ft
  • fél napos sznorkelkirándulás egy kishajóval: 25 ezer Ft

Ami viszont olcsó:

  • a helyi buszok rövid távokon, városokon belül: 90 Ft
  • a tengerparti részeken a banán/kókuszdió/mangó/papaya: 0-100 Ft (valamikor az öledbe hullik)
  • hegyvidéki részeken a zöldségek, 1 kg brokkoli/répa/paradicsom/ananász: 90-100 Ft
  • finom helyi tonhalkonzerv: 150-200 Ft/db

Mit esznek a helyiek? Pápua Új-Guinea gasztro rovat

Ki lehet találni, hogy mivel a szállásokon és a repülésen nem lehet spórolni, ezért az elmúlt egy hétben kizárólag tonhalat, és az adott régióban épp legolcsóbb zöldséget vagy gyümölcsöt ettem, méghozzá ipari mennyiségben. Egészségesnek legalább egészséges, az biztos. A helyi konyhát egyébként se lehet a földrajzilag közelinek tűnő világhírű délkelet-ázsiai gasztronómiához hasonlítani. Gyakorlatilag mintha az egész ország diétán lenne, mert szinte kizárólag fűszerezetlen, főtt, keményítős zöldséget illetve a tengerparti részeken pedig néha halat esznek.

A hegyvidéken a zöldség általában édesburgonya, vagy egyéb burgonyafélék, brokkoli, karfiol, paradicsom, a tengerparton pedig táró gyökér, jam gyökér és a szágópálma terméséből kotyvasztott „saksak”, amely úgy néz mintha valami kocsonyás anyagot próbálnánk addig főzni, ameddig valami ehető nem lesz belőle. Állítólag isteni.

Mint kiderült, az olcsó tonhalkonzervek még a II. világháború jótékony hozományai, az akkoriban itt tanyázó ausztrál hadsereg ugyanis szinte kizárólag hal- és marhakonzerveken élt évekig, ez pedig olyannyira szimpatikus volt az akkoriban még ennyi húst se evő helyieknek (vagy akkoriban épp máshonnan pótolták a húst, ki tudja?), hogy a konzervek népszerűsége töretlen, és egy átlagos szupermarketben legalább két teljes soron roskadoznak az ilyen jellegű termékek. Zöldség és trópusi gyümölcs tehát sokféle van, csak ezekhez sajnos elég nehéz hozzájutni, mert hogy nem az Ázsiában megszokott módon az út mellett mindenfelé, hanem szinte kizárólag a városi központi piacokon találhatóak meg.

Gyertek velünk utazni a világ körül instagramon, és kövessetek minket Facebookon is napi hírekért és előadásokért utazás és fenntarthatóság témában!

A honlapon található fotókat szerzői jog védi, azok letöltése, felhasználása engedélyköteles. Engedéllyel kapcsolatban az info@mondolo.hu címre, vagy a facebook oldalunkon várjuk a megkereséseket.

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük